Wolfenstein: The New Order teszt

A Wolfensteint szerintem se a régi motorosoknak, sem pedig az ifjú titánoknak nem kell bemutatnom. Egy olyan korszak előfutára volt, ami nélkül biztos, hogy nem léteznének Call of Duty-k, Killzone-ok meg persze holmi Battlefield-ek. Számolatlan durva sztorit guríthatnék nektek a Wolfi első részéről, hiszen jelen cikk írója akkor még egészen kicsi volt, de mégis rendkívül élénken emlékszik első az első találkozására a játékkal, ami maga volt a csoda akkoriban. Ha azt mondom, hogy rongyosra játszottuk, az bizony nem fedné a valóságot, hazudni pedig nem szép dolog, ugye. Miután tisztességgel kibeleztünk mindenkit, jött az újabb sokk, egy bizonyos Doom személyében, ami leváltotta az aktuális kedvencet.

Harap a rohadt dögje! Adjatok neki!

Az idő sajnos nagyon gyorsan repült, én is egészen felnőttem és szinte már el is feledkeztem gyermekkorom ezen időszakáról, amikor egészen véletlenül találkoztam Xboxon a kvázi folytatással, azaz a Return to castle Wolfensteinnel. Hatalmas elánnal vetettem bele magam, hogy aztán egy 20 percnyi játék után kelletlenül megállapítsam: ez bizony ótvarosan gyenge lett. Miután rituálisan elégettem a lemezt, számomra a széria halott lett. Egészen eddig. Emberek, a Wolfenstein: The New Order valami döbbenetesen jó!

Pedig szándékosan ignoráltam szinte minden infót a játékról. Jóformán azt sem tudtam, hogy mikor jelenik meg. A tagadásomnak prózai oka van: nem akartam mégegyszer azt a csalódást átélni, mint a RtcW esetében. Talán még a kezem is remegett egy egészen picit, ahogy a PS4 nyílásába helyeztem a lemezt. A menü puritánsága a Pókember után szinte már nem is érdekelt, sőt, szinte etette a lelkembe befészkelődött gonosz tudatot, hogy bizony ez egy fércmű lesz. Az első benyomásom a stuffról ezt nagyon durván megerősítette, ugyanis ami a repülőgép zárt kabinjában még csak sejthető volt, az az intro után percekben bizonyosságot nyert: rettenetesen csúnya az új Wolfenstein! Erről még fogok bővebben írni, mert később azért jobb lesz a helyzet, de az első gyomrost akkor is ez adta.

Egy csókot szivi?

Nem elég hogy csúnya, még rendkívül unalmas is lett az első harminc perc. Egészen konkrétan odáig fajult nálam a helyzet, hogy másnap a melóban egy nagyon kedves barátommal szürcsölgettük a kávénkat a tetőn, aztán teli szájjal nevettünk, hogy mennyire durván le fogom húzni ezt a játékot. Hazaérvén becsületből még leültem játszani vele, hogy mégse egy misszió után jöjjön a verdikt. Úgy terveztem, hogy aznap még nagyon sok dolgot csinálok itthon, de megtörtént az, amire a legkevésbé sem számítottam, totálisan a tévé előtt ragadtam! Én nem tudom, hogy miként lehet ekkorát váltani egy játékon belül, de ez itt sikerült, ugyanis arra eszméltem fel, hogy hajnali kettő van, én pedig szinte remegő kézzel szívom magamba a New Order minden egyes másodpercét. Ennyi kedvcsináló után szerintem nézzük is meg, hogy konkrétan miről van szó.

A nagyon vicces nehézség kiválasztása után egy vadászgép fedélzetére kerülünk, ahol megismerkedünk a két főszereplővel, de közülük is inkább a jó öreg BJ lesz ismerős. Ahogy mondtam, rettenetesen ingerszegényen kezdődik az egész: néhány repcsi segítségével le akarjuk rombolni nemezisünk, Deathshed erődjét, hogy megakadályozzuk a nácik világuralmi terveit. Az akció persze balul sül el, mi pedig egy marék baka segítségével próbáljuk meg az építményt elfoglalni. Ez gyakorlatilag az első fejezet, félig-meddig tutorial köntösbe csomagolván. Ezen valahogy verekedjük át magunkat, mert után eszméletlen keményen beindul az egész! Azt is mondhatnám, hogy a sztori rendkívül jól illeszkedik a belezés köré, pontosabban meglep, hogy egy épkézláb dolgot varázsoltak a szemünk elé a fejlesztők. A hangulatra egy picit később visszatérek, vizsgáljuk meg inkább azt a szegmenst, amin már megint kiborultam.

Kis lépés egy embernek, de nagy lépés a náciknak!

Ami pedig nem más, mint a grafika. Nem tudom ép ésszel felfogni, hogy a grafikusok a legtöbb nextgen játéknál mit csinálnak. Itt van egy stuff, ami eszméletlen komoly hangulattal bír, és nem képesek egy tisztességes külcsínt varázsolni neki. Igen, ez a játék is ronda. Vannak szakaszok, ahol átlép a jó kategóriába, de sajnos a legtöbb részen az átlagos szintet üti meg. A karakterek kidolgozatlanok, a környezet és pályák noha változatosak, de kidolgozatlanok. Az ellenfelek kifejezetten gyengén festenek, nem is tudom, hogy mikor láttam ennyire béna német katonákat, de a robotkutyák viszik a pálmát, konkrétan nevetségesek. Itt vagyunk a fullHD érában, egy atomreaktor van a tévére kötve, erre azt kell bámulnom. Nem is értem. Ezt nem is ragoznám, rettenetesen ocsmány a cucc.

Ha már az ekézésnél tartunk, akkor nézzük a második ilyen nagy dolgot, a stuff hangjait. Ha egészen gonosz lennék akkor azt írnám, hogy méltó párja a külcsínnek. A tesztelést szerencsére egy elég jó cuccon végeztem, de a tévé hangszóróin is pont ilyen siralmas a dolog. Egy FPS játék esetében, pláne ami ennyire a hentre van kihegyezve, szólaljon már meg egy shotgun oly módon, hogy a hajamat is levigye. Ezzel szemben kapunk egy kis pukkanást, ami leginkább egy vízipisztolyra emlékeztet. Ami még viccesebbé teszi az egészet, hogy a stukkerek elég brutálisan festenek, de amikor elsütjük, akkor jöhet a hahota.

Joggal kérdezhetitek, hogy akkor meg miért kapott 8 pont környékén a stuff? Egy szóban le tudom írni: a hangulat! Kicsit olyan, mint amikor az Expendables a mozikba került. Valami olyat hoz vissza modern köntösbe ültetve, amivel már szerintem évtizedek óta nem játszottunk. Nagyon nehéz spoilerek nélkül beszélni a stuffról, de megpróbálom. Biztos ti is éreztetek már olyat, amit leginkább a vérbosszú kifejezés fed le. Pontosan tudjátok, hogy mindennek és mindenkinek pusztulnia kell, aki az utatokba áll, és azt is tudjuk, hogy meg fog történni a vendetta, méghozzá rettenetes módon, csak a hogyan a kérdés. Maga az ítélet az intro, a végrehajtó BJ, a hogyan pedig csak rajtunk áll.

Nem megmondtam hogy kötelező a szemüveg flexeléshez?

A legtöbb szakaszt tudjuk sunnyogva vagy lövöldözve is teljesíteni. Az utóbbi metódust nehezítik a tisztek, akik ha észrevesznek minket, addig hívják ellenünk a katonákat, amíg nem likvidáljuk ezeket az egyéneket. Ha olyanunk van, három, hangtompítóból leadott lövéssel is tudjuk azt teljesíteni, amit mondjuk két géppuskával és négyszáz tölténnyel. Gondolom azt nem kell mondanom, hogy az igazán durva érzés akkor jön, amikor a dupla shotgunnal mészárolunk egy zárt térben. Fenomenális. Sok fegyver van a játékban, ráadásul a legtöbbet kétkezes módban is használhatjuk. Ezt a részt sem ragoznám, pont olyan, mint egy jó FPS-ben kell lennie. Kanyarodjunk vissza egy picit a sokat emlegetett hangulathoz. Valahogy olyan komoran vicces, komolytalanul komoly érzések áradnak szét bennünk, hogy szinte letehetetlenné teszi a stuffot. Mondok egy példát. A második fejezet egy nagyon különleges helyszínen játszódik, olyan felvezetéssel, ami egészen konkrétan a Last of Us-t juttatta az eszembe a remekül megkomponált párbeszédével és a csont nélkül idevágó zenével. Engem itt vett meg az egész, kilóra.

Igen, a pályák egy kicsit lineárisak, de pont annyira, hogy érezzünk egy minimális szabadságot is. Igen, valóban, egy valag dolgot találhatunk, ami lehet egy levél, esetleg egy kódrész az enigma géphez, vagy sima concept art, netalán karaktermodell. A szavatosság egyébként teljesen rendben van, nagyjából nyolc-tíz óra alatt adja el magát. Viszont azt garantálom, hogy szó nélkül fogunk rányomni a replay gombra! Olyan rengeteg apró ötlet van amúgy az egészben, amivel szerintem a folytatást is meg lehetett volna tölteni. Az egyik pillanatban az embereinkkel egy udvart fogunk szétkapni, hogy utána a szűk katakombákban bolyongjunk egy szál késsel a markunkban. Egy snitt, máris Berlinben találjuk magunkat, ahol a barátainkat szabadítjuk ki, hogy néhány pillanattal később a porig rombolt London belvárosában akciózzunk.

A patkány túl mainstream...

Végeláthatatlanul sorolhatnám a jeleneteket, de nem fogom, ezt mindenkinek át kell élnie, aki szereti és fogékony rá. Van még egy rész, ami az egekbe emeli az adrenalin szintünk, ami pedig a zene. Valami olyan elegyet sikerült alkotniuk a készítőknek, amit nagyon ritkán lehet hallani. Ha kell, csak az ambient megy, esetleg egy kis dubstep, vagy metál, tökéletes mértékben adagolva. Mindezek ellenére nem kaphat többet a játék, legnagyobb bánatomra, mert a grafikai dolgok és bugok azért elég ocsmányul rányomják a bélyegét az egészre.

A Wolfenstein: The New Order egy különleges játék lett. Ez nem való akárkinek, hiszen a Battlefielden nevelkedett generáció nem tudja értelmezni azt a frázist, hogy ronda, de finom. Ha tetszett az Expendables, esetleg szereted a brutális FPS cuccokat, akkor ez a te játékod. Ha egy kicsit bizonytalan vagy, akkor szerintem vásárlás előtt próbáld ki, mert ahogy a vendetta, ez sem való mindenkinek.