A rajongók legnagyobb tiltakozása ellenére a Core Design azonban folytatta a Lara-túladagolást, de a szexi hősnőre hiába adtak egyre lengébb öltözeteket, illetve hiába rajzoltak neki egyre nagyobb melleket, a The Angel of Darkness végleg betette a kaput mind a franchise, mind a fejlesztők számára. Az Eidos Interactive ezt követően döntött úgy, hogy a szárnyaik alá tartozó és komoly múlttal rendelkező Crystal Dynamics-ra bízza a régésznő kalandjait, ami alighanem az egyik legjobb döntés volt a részükről, hiszen a Tomb Raider-sorozat azóta is egymás után termi az újabb és újabb kitűnő epizódokat.
A széria legutóbbi tagja az Underworld alcímre hallgatott, és annak idején én voltam abban a szerencsés helyzetben, hogy tesztelhessem. Habár a játék a maga kis hibáitól eltekintve kiváló volt – érdekesség, hogy már akkor is felmerült az Uncharted-hasonlat -, de az illetékesek nem akartak még egyszer abba a gödörbe esni, mint annak idején, így elhatározták, hogy alaposan megreformálják a sorozatot, aminek legújabb, szám szerint immáron a kilencedik epizódja éppen ezért számozás nélkül, rebootként definiálva jelent meg a boltok polcain néhány nappal ezelőtt. A játék érdekessége, hogy Larát egy sokkal fiatalabb, ezáltal még üdébb és szűziesebb kivitelben ismerhetjük meg, hiszen a történet egy előzményt mesél el számunkra, amiben az akkor még csak kezdő régészhölgy kis csapatával a Yamatai királyság felkutatására indul, ám az Endurance hajón utazó csipet-csapat óriási viharba keveredik, majd annak rendje és módja szerint szépen el is süllyednek, hogy egy rejtélyekkel és ellenséges katonákkal alaposan megpakolt szigeten térjenek magukhoz. Egészen eddig a pontig semmi furcsaságot nem tapasztalhatunk majd Lara legújabb kalandjaiban, ám ezt követően életünk eddigi legfurcsább és leginkább akció-orientált Tomb Raider epizódjába csöppenhetünk majd bele.
Ahelyett ugyanis, hogy Lara elindulna az említett királyság felkutatására, labirintusokban kutakodna, fejtörőket oldana meg, netán elérhetetlennek tűnő helyekre próbálna meg eljutni, inkább a túlélésért fog küzdeni, méghozzá a játék első perceiben – talán még órájában is – szinte folyamatosan. Habár megmaradtak a szériára olyannyira jellemző ugrabugrálós momentumok, így a sziklamászás vagy a kiszögelléseken való akrobatika – hogy csak néhányat nevezzek meg -, de a kampány nagy részének áttanulmányozását követően arra jutottam, hogy ez a lehetőség és játékelem már korántsem olyan fontos, mint korábban, inkább egyenrangú fél lett az akciókkal és a roppant idegesítő QTE-jelenetekkel. Ne haladjunk azonban ennyire előre, előbb lássuk konkrétan a játékmenetet, ami néhány előzetes híreszteléssel ellentétben nem lett nyitott világú, de a sandbox elemek miatt ahhoz közelít a leginkább, így a hatalmas pályákat több útvonalon fedezhetjük fel, a feladatokat pedig többféleképpen oldhatjuk majd meg, miközben nyomozást folytatunk Yamatai elveszett királysága után, illetve megpróbáljuk kivédeni a vadállatok, valamint a tucatjával érkező fegyveres ellenfelek támadásait.
Fentebb már elhangzott a kulcsszó, miszerint a Tomb Raider már nem egy akciókkal színesített ügyességi kalandjáték lett, hanem egy vérbeli akciókaland, ahol az összecsapásoknak is óriási szerepük van. Lara oldalán egy jégcsákányhoz hasonló szerszám, egy íj, egy pisztoly és egy gépkarabély segítségével tudjuk felvenni a harcot ellenfeleinkkel, akik szintén nem fognak spórolni a módszerekkel. Habár a korábbi Tomb Raider-játékok esetében az irányítás hagyott maga után kívánnivalót, de ezúttal – talán éppen az akciók előtérbe helyezése miatt – mind a vezérlés, mind a kamerakezelés könnyedre és kiválóra sikeredett, sőt, sőt még az újdonságként érkezett fedezékrendszer is meglepően jól működik. Az ügyességi jelenetekkel szintén nincs probléma ezen a téren, kivéve a kötelező pontatlanságokat, ellenben az olyan rémálomszerű jelenetek, minthogy rossz felé ugrunk és hasonlók már nem lesznek jellemzőek a kilencedik Tomb Raiderre. Visszatérve az akcióelemekre, amennyiben az ellenfelek messze vannak, könnyedén le tudjuk szedni őket ólomgolyókkal vagy nyílvesszőkkel, de előfordul, hogy közvetlen közelről támadnak ránk, ilyenkor pedig érkeznek az elmaradhatatlan és rendkívül idegesítőre sikerült quick time eventek, amikor időre és a megfelelő időben kell lenyomnunk bizonyos gombokat. Ezzel kapcsolatban csak annyit mondanék, hogy ötpercenként belefutunk egybe, ha pedig egy kicsit is figyelmetlenek vagyunk, netán nem találjuk a helyes gombot, azonnal tölthetjük vissza az egyik korábbi mentett állást. Igazán megritkíthatták volna a készítők ezeket, mert hasznuk – az időhúzáson kívül – egyáltalán nincs.
Lara Croft legújabb kalandjai esetében azonban nem csak a lényegesen nagyobb szabadságot és változatos lehetőségeket nyújtó játékmenet változott meg alaposan, lévén érkeztek megdöbbentő újítások is, így például a fejlődési rendszer megjelenése, ami az idegesítő QTE-jelenetek mellett szintén teljesen felesleges húzás volt a készítők részéről. Ennél sokkal rosszabb, hogy a szisztéma használatára rá is kényszerít majd minket a játék, így nem csak Larát kell feltuningolnunk, hanem fegyvereit is, máskülönben nem tudunk majd kinyitni jól lezárt ládákat, vagy például bejutni bizonyos objektumokba. Mert van azért, ami nem változott a sorozat kilencedik epizódjában sem, így megmaradtak – ha csak megritkítva is – az ötletes fejtörők, de ami számomra ennél sokkal fontosabb volt, egy olyan elragadó atmoszféra lengi körül az egész végeredményt, aminek köszönhetően egyszerűen rabul ejt a játék, és a nagyszerűen kibontakozó történettel, valamint a memorizálható pillanatokkal egyetemben arra ösztönöz majd minket, hogy haladjunk és haladjunk folyamatosan előre. Természetesen nem is lenne igazi Tomb Raider a végeredmény, ha a készítők nem szemetelték volna tele a pályákat mindenféle rejtett gyűjtögetni-valóval, így lőszerek mellett ereklyékre és feljegyzésekre is rátehetjük a kezünket, amelyek kellemes hátteret adnak a történetnek, valamint a mellékes küldetéseknek, lévén ilyenekkel is találkozni fogunk a kampány során.
A játékmenet mellett fontos kiemelni az alkotás küllemét is, ami véleményem szerint nem lett ugyan túlzottan forradalmi, de nagyon csinire sikeredett például a beharangozott haj-animáció, ám érezni, hogy azért egy több évvel ezelőtti grafikus motor teljesít szolgálatot a háttérben, így néhány kivételtől eltekintve ne várjunk túl sokat az alkotástól ezen a téren. A Tomb Raider tehát alapjaiban megmaradt annak, aminek korábban megszerettük, de a Crystal Dynamics rengeteg, és valóban nagyon-nagyon sok újdonsággal kívánta feldobni az ismert momentumokat, amelyek többségét én feleslegesnek éreztem, sőt, szerény véleményem szerint az akciókat is túlzásba vitték a készítők, de még ennek ellenére is egy olyan végeredmény született, amit a franchise minden rajongója könnyedén meg fog tudni szeretni, de aki hozzám hasonlóan már a kilencvenes évek óta követi a szériát, első ízben biztosan furcsán fog nézni például az íj megjelenésére – amúgy kitűnő fegyver – vagy a fejlődési rendszerre, de nekem is már néhány perc elegendő volt ahhoz, hogy megkedveljem a megreformált és minden korábbinál jobban az Uncharted-sorozatra emlékeztető játékmenetet, valamint a fiatalabb Croft-kisasszony. A végére így tartozom egy vallomással is, szóval: Lara, azt hiszem beléd szerettem… Várlak vissza tizedszerre is!