Az Assault on Dark Athena sztorija ott kezdődik, ahol a Butcher Bay befejeződött. Riddick, a szökött fegyenc, Johns, a fejvadász társaságába hibernált állapotban utazik az űrben, amikor egy zsoldoshajó, a Dark Athena befogja őket. Johnst elszállítják, Riddicknek azonban sikerül elrejtőzködnie a hajó legénysége elől – mint az az első filmből ismeretes, (anti)hősünk hibernált állapotban is meglehetősen éber. A kopasz fegyenc terve a szökés lenne, de számításait keresztül húzza a hajó vezetője, Gale Revas kapitány. Riddicknek így először végeznie kell a nővel, majd csak utána hagyhatja el a zsoldosok területét…

Az AoDA története bár nem lett rossz, kifejezetten gyengébbnek találtam, mint az előző részé volt. Amikor 2004-ben megjelent a Butcher Bay, számos sötét foltot világított meg a Riddick univerzummal kapcsolatban, amelyek eddig nem voltak teljesen tisztázva. A játék rámutatott Johns és Riddick kapcsolatára, felfedte előttünk, hogyan tett az elítélt szert a sötétben is látó szemeire, s a Butcher Bay bemutatásával azt is megtudhattuk, hogy miért rettegik annyira azt a börtönt. Sajnos az Assault on Dark Athena ezen a téren semmit nem domborít, az eddig homályba vesző részek ott is maradnak, sőt, még a sztori is úgy lett lezárva, hogy maradnak elvarratlan szálak.

A történettel kapcsolatban a problémám az, hogy ugyan vannak váratlan – vagy legalábbis meglepő – fordulatok, valahogy mégis kevésnek mutatkozik az a pár nap, amennyi idő alatt játszódik az egész. Bujkálunk a hajón, elmenekülünk, majd a telepesek bolygóján, az Aguerrán megismételjük ugyanezt és kész. Összességében nem lett rossz a sztori, de a Butcher Bay után kicsivel többre számítottam.

A játékban megjelenő szereplők számával ugyan nem fogunk Dunát rekeszteni, ám ez korán sem probléma, lévén így sokkal karakteresebb, kidolgozottabb egyénekkel kerülünk össze, mint a Butcher Bay noname cellásai esetében. Főhősünk még mindig a régi, rideg, kegyetlen, viszont mindig hideg fejjel képes gondolkodni, és a legkilátástalanabb szituációkat is könnyűszerrel megoldja. Ellenlábasával, Revas kapitánnyal már találkozhattunk a Prince of Persia trilógia második felvonásában, a Warrior Withinben. Viccet félretéve mintha egy-egyben az ott megjelenő Shahdeet mintázták volna le, mind stílusra, mind küllemre szembetűnő a hasonlóság. Ezen felül ő itt nagy ellenség, mondhatni a Dark Athena Abbotja.

Megjelenik egy kislány is, bizonyos Lynn Silverman, aki 4-5 éves létére kifejezetten jól tud az árnyékban bujkálva kicselezni egy egész rá vadászó hadsereget, sőt, a játék legvégén műszaki tudásával nem egyszer fog nekünk ajtókat nyitogatni, vagy éppen leirtani egy kisebb csapatot. Sajnálatos módon Johns barátunk ebben a részben nem nagyon fogja a fejvadász képességeit megcsillogtatni, ami azt illeti, a játék eleji eltüntetése után többé nem is találkozunk vele. A fentieken kívül természetesen találkozunk még pár érdekes egyénnel, de ők a sztori folytán nem kaptak kidolgozottabb szerepet, s még ha érdekes háttérrel is rendelkeznek, nem élnek elég ideig ahhoz, hogy bármit is kiderítsünk róluk.

Azonban nem csak a barátságos – vagy legalábbis semleges – szereplők száma nem éri el Butcher Bay számait, hanem az ellenségek változatossága is. Az AoDA játszása során találkozni fogunk zsoldosokkal – az előző rész börtönőreinek feleltethetőek meg -, exopáncélokkal – a Butcher Bay Riot Guardjai -, pókrobotokkal – a börtön falra szerelt gépágyúi – és Droneokkal. Ez utóbbiak nem mások, mint két lábon járó, távirányítású halottak. A zsoldosok bevált módszere, hogy nem személyesen küzdenek, hanem az elhalálozott/meggyilkolt lények holttestéből egy távirányítható robotot készítenek. Az áldozatok általában emberek, de a játék vége felé találkozni fogunk három méteres hústornyokkal is, az úgynevezett Alfa Droneokkal. Ezen a néhány ellenségen kívül azonban semmi egyéb nem található a játékban, ami az életünkre törne. Pár sötétebb karaktert pedig szívesen elviseltem volna, ha más nem, csak egy kis időre belefuthattunk volna pár furcsa kreatúrába…

Ezeken felül sokkal kevesebb a párbeszéd, a megoldandó mellékküldetés, mint azt az előző részben megtapasztalhattuk. Igaz, ott mi is csak rabok voltunk a többiek közt, s egy teletömött börtönben nyilván több barátságos karakter akad, mint egy ellenséges zsoldosokkal telerakott hajón, de azért mégiscsak hiányoltam a különböző kisebb feladatokat. Ez persze nem feltétlen gond, hisz rengeteg olyan egyén van, aki a harcok miatt szereti a játékot. S annyira nem is alaptalanul.

Az Escape from Butcher Bay egyik legjellemzőbb vonása a folyamatos lopakodás, a csendes gyilkolás volt. Az Assault on Dark Athena ezen a téren nem sokat változtatott a nagy előd óta, a hangsúly ismét a settenkedésen van, s bár ezúttal nem vagyunk rákényszerítve, hogy árnyékból árnyékba vetődve kerüljünk az ellenségeink mögé, érdemes ezt a taktikát alkalmazni. Miközben a börtönből szöktünk lőfegyver csak ritka esetben áll a rendelkezésünkre, s amikor egy pengével kellett életeket kioltani, szinte esélytelen volt nyílt terepen találkozni egynél több ellenféllel.

Az AoDA esetében ezzel nagyon nem lesz gondunk, szinte mindig használhatunk távolsági fegyvereket, így a lehetőségünk megvan arra, hogy felkapva egy gépfegyvert végigkenjük a fél zsoldossereget. Más kérdés, hogy a józan ész mást diktál. A játék ugyanis nehéz. Könnyebb fokozaton is van, hogy rákényszerülünk a lopakodásra, nehezebb szinten azonban alap dologgá válik, hogy a sötétben húzódjunk. Az ellenségből sok van, a fegyverük erős, a Droneok ráadásul rengeteg élettel rendelkeznek.

Fegyverek terén maradt a szokásos paletta – kések, pengék, gépfegyver, sörétes puska -, azonban megjelent egy új jövevény is, a S.C.A.R. Gun is. Ez utóbbit a játék vége felé fogjuk egy jóakarónk segítségével megszerezni, s bizton állíthatom, a játék egyik legkirályabb elemével lesz dolgunk. A S.C.A.R. Gun örök tölténnyel jelentkezik, s miután célba vettünk egy adott objektumot/ellenséget, egy különleges robbanó töltetett lőhetünk rá, s a jobb egérgombot megnyomva bármikor detonálhatjuk azt. Zsoldosok és Droneok ellen nem a legjobb választás, ugyanis töltényét könnyű kikerülni, nagyobb dögök ellen – Alfa Drone, exopáncél – azonban kifejezetten hasznos, sőt, mondhatni az egyetlen fegyver, ami használható.

Technikai téren a játék szintén nem okozhat senkinek sem csalódást. A grafika gyönyörű, tűélesre sikerült megalkotni az utolsó cigicsikket is, minden egyes elem szépen kidolgozott, a színvilág pedig elég darkos, mégsem depresszív. A hangulat mindig a toppon van, amelyben fontos szerepet játszanak a kiváló zenék. Szituációtól függően hallhatunk kisebb morajoktól kezdve egészen zúzós alkotásokig, s mindig meghozzák a kellő kedvet az éppen végezendő feladathoz. A szinkronok szintén remekelnek, Vin Diesel dörmögő hangja rövid, velős beszólások erejéig van jelen, de aki ismeri a Riddick filmeket, azok már megszokhatták ezt. Kiemelném Gale Revas hangját, Michelle Forbesot, aki páratlan átéléssel volt képes visszaadni a kapitány eleinte agresszív, később azonban inkább megtört tónusait.

A The Chronicles of Riddick: Assault on Dark Athena méltó folytatása lett az Escape from Butcher Baynek. Ugyan a sztori nem tartogat olyan sok meglepetést, és a megjelenő karakterek/ellenségek száma is lehetett volna több, mégis, összességében szinte csak pozitívan tudok a játékról nyilatkozni. Gyönyörű grafika, páratlan hangok, magával ragadó hangulat jellemzi Riddick második megjelenését. Kötelező vétel minden Sötétség krónikája rajongónak. Nem beszélve arról, hogy a külsőleg felújított első játék is csomagolva lett a pakkba.