LocoRoco Remastered teszt

Férfiasan bevallom, amikor Marco rám osztotta ennek a csodának a tesztelését, halkan elkezdtem szentségelni, mivel mérsékelten kedvelem az ilyen cukormáztól csöpögő, édesen üngyürü-büngyürü darabokat.

Aztán beugrott, hogy az eredetivel már játszottam még 2006-ban, PSP-n és mintha olyan érzéseket társítottam volna ehhez, hogy elképesztően jót szórakoztam a stuffal. Most, három órányi túltolt cukiskodás után ezt csak megerősíteni tudom, ugyanis a LocoRoco Remastered-nél jobb antidepresszánst elképzelni sem tudok!

Balra vagy jobbra guruljak?

A sztorit össze lehet foglalni egyetlen mondatban: kedves kis locorocoink világára egy meteorit zuhan, megzavarva egyrészt a békés semmittevést, másrészt pedig a gonosz, pókszerű mojomojók hadát szabadítva a cukkancs közösségre. Nyilván ezt hőseink nem nézik jó szemmel, felveszik a kesztyűt és már kezdődhet is a szokatlan kalandocska.

Az esetek nagyobbik felében az egyszerű ötletek a legzseniálisabbak. Ezt a tézist erősítvén játékunk mechanikája finoman szólva sincs túlbonyolítva, viszont elképesztően élvezetes. A kis locorocok világát az L1 és R1 gombokkal tudjuk jobb-balra döntögetni, így ösztökélve gurulásra hősünket. A féktelen gördülés közepette gyümölcsökre kell vadásznunk, amik megnövelik kezdetben elég kicsi testünket.

Ezen kívül tudunk még ugrani, valamint a nagy gombócból sok picit csinálni (ha nem férünk be valahova), majd pedig újra összeolvasztani őket és ennyi. Mindez persze ölég karcsú lenne, ha a pályadesign nem lenne megfelelő. Mivel azért a fiatalabb korosztálynak készült a játék, ne rayman-i összetettséget képzeljetek el, ugyanakkor nem is faék egyszerűségű, pont kellemes egy húzósabb nap után.

Akadályokat kell elkerülnünk, puhos kis testünket a mojomojókhoz verve lenyomhatjuk őket, csapdákon ugrálunk át, valamint rejtett dolgokat keresgélünk. A játék magán hordozza PSP-s mivoltát, ugyanis egy-egy pálya átlagosan öt perc alatt teljesíthető.

Akkor mehet max hangerőn a Tankcsapda

Összesen öt, teljesen eltérő világot kapunk, átlagosan hat-nyolc helyszínnel, amiből kiszámolható, hogy a játék szavatossága pár órára rúg. Ezt természetesen ki lehet tolni szépen, mivel egy csomó gyűjtögetni való akad a lokációkon, amiket csak többszöri próbálkozásra lehet majd megszerezni, így teljesen korrektnek érzem az összkép tekintetében.

Már csak azért is, mert elképesztően jó érzés ezzel a stuffal játszani. Leülsz, hagyod, hogy az ártatlan, gyermeki báj elvarázsoljon, hallgatod a hihetetlenül debil, ugyanakkor rettentően fülbemászó dallamokat, gügyögést és egyszerűen képtelen leszel a fülig érő vigyort letörölni a fejedről. Az összképre nyilván a grafika is rátesz egy jó nagy lapáttal. Hirtelen nem is tudom, hogyan jellemezzem, annyira, hmm, egyedi.

Mintha óvodások kicsit rárepültek volna mindenféle vicces tablettára. Nem is ragozom ezt túl, nézzétek meg a képeket. Nyilván technikai gikszerek nincsenek, kicsit meg is lepődtem volna, azért a PS Pro-nak illik akadásmentesen vinni. Kettő negatívumot tudok felhozni csak.

Az egyik, hogy ugyan elérhető néhány extra minijáték, te totálisan feleslegesek, iszonyúan erőltetettek, így nem teljesen értem, minek kellett belepakolni. A másik magát a portot érinti. Szép meg jó, hogy megkapjuk szinte egy az egyben az eredeti PSP-s változatot, ugyanakkor néhány extra pálya vagy lehetőség igazán elfért volna még.

Mi is vagyok? Hol is vagyok?

De ezzel be is fejezem a nyifogást, mert a LocoRoco Remastered egy zseniális, kicsit hiánypótló alkotás. Kellően infantilis, de mégis, amikor leültök elé, konkrétan letehetetlenné válik. Megszűnik teljesen a külvilág és olyan önfeledten fogtok szórakozni, mint kisgyermekként, amikor először toltátok meg az újonnan kapott mentőautót. Elvarázsol és kikapcsol - pont ez a videójáték lényege, nem?