A cselekmény 1983-ban játszódik, A Jedi visszatér premierje idején (csak hogy az aktuális kulturális környezettel is tisztában legyünk). Tíz évvel Az eljövendő múlt napjai eseményei után Magneto (Michael Fassbender) és Mystique (Jennifer Lawrence) még mindig kerüli egymást és X Professzor (James McAvoy) újranyílt iskoláját, ám az isteni tulajdonságokkal felruházott Apokalipszis (Oscar Isaac) ébredése újra közös útra tereli sorsukat.

A valaha élt legerősebb mutáns a világban körülnézve, a látottakkal és a gyenge emberek uralmával elégedetlenül hirtelen „evolúciós ugrást” tervez, amihez segéderőt is toboroz Angyal (Ben Hardy), Ciklon (Alexandra Shipp), Psziché (Olivia Munn) valamint Magneto személyében, aki éppen Lengyelországban bujkálva próbál normális életet élni. A készülő globális katasztrófa a Xavier-féle iskola idillikus nyugalmát is felborítja, ahol többek között Hank McCoy (Nicholas Hoult), illetve az ifjú Jean Grey (Sophie Turner) és Scott Summers (Tye Sheridan) is kénytelen szembenézni a minden eddiginél vészjóslóbb fenyegetéssel.
Bryan Singer rendező előzetesen úgy harangozta be a filmet, hogy az majd magyarázatot ad a mutánsok eredetére – ez azonban, mint kiderült, inkább mézesmadzagnak bizonyult. Magából a narratívából lényegében csupán annyit tudunk meg, hogy Apokalipszis egy évezredek óta létező, a régi történelmi események központjában álló mutáns, aki magáévá tette mások különleges képességeit, ezáltal szert téve szinte isteni hatalmára.

A bevezetőben tanúi lehetünk, hogyan hiúsul meg antagonistánk teljes hatalomátvétele az ókori Egyiptomban, hogy azután, némi kényszerű alvást követően újult erővel térjen vissza a 21. század modern világában. Sajnálatos módon nem csak az expozíció, hanem úgy általában az egész narratíva rettenetesen sablonos és kiszámítható, a sok klisés megoldás vagy fordulat, a banális történések és megnyilvánulások között pedig nem sok olyan mozzanatot találunk, amit ne láttunk volna már számtalanszor a moziban.
A produkcióra egyébként általánosságban jellemző, hogy túl sok az önismétlés, a változatlan központi témák már unalmasak, a főbb szereplők viszonyai, motivációi és jelleme látszólag szintén ugyanolyan maradt. Felettébb érdekes például, hogy bár az idővonalat újraindították, egyes, tetszés szerinti események mégis ugyanúgy megtörténnek. Arról pedig már ne is beszéljünk, hogy nem csak a mutánsok, de látszólag senki más sem öregszik, ahogy csordogálnak az évtizedek…

A cselekményfolyam logikája és koherenciája, egyes szereplők következetlen eltűnése vagy feltűnése már eddig is több lukat eredményezett a filmes X-Men univerzumban, de vajon az újraindítás után sikerül-e feloldani az ellentmondásokat? – kérdezhettük az Apokalipszist megelőzően. Nos, a Fox-nál láthatóan nem ügyelnek olyan kínosan a kontinuitásra, mint a Disney-nél, ha a Marvel-univerzumról van szó, ami az idő előrehaladtával inkább csak több kérdéshez, mintsem válaszhoz vezet.
A szereplőgárda gerincét egyrészt az Elsőkben látott színészek, másrészt további újracastingolt szereplők alkotják. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy vajon érdemes volt-e ezért a sztoriért ismét elővenni a jól megszokott szereplők jelentős részét úgymond „újabb kiadásban”? Jómagam általában nem vagyok híve a dolognak, az azonban tény, hogy ha már sor kerül rá, akkor lehet jól és rosszul is csinálni.

Míg némelyik szerepre sikerült egész jó helyettest találni (Küklopsz, Árnyék), addig mások egyáltalán nem illenek a karakterükhöz, illetve nem rendelkeznek elegendő karizmával annak eljátszásához (Ciklon, Jean). A legnagyobb melléfogásnak kétségtelenül az új Jeant alakító Sophie Turner bizonyult, aki kezdetleges eszköztárával nagyon távol áll attól, hogy vissza tudja adni a figura – korábban Famke Janssen által kiválóan megragadott – kettősségét, szelíd s egyben fékezhetetlen természetét, melyből bármelyik pillanatban kész előtörni az őserővel bíró lény, avagy a Főnix.
Az még hagyján, hogy a fiatal Ciklont Apokalipszis egyik lovasaként láthatjuk, azt azonban csak halovány utalás formájában érzékeltetik velünk, hogy miért vált azzá, azt pedig még ennyire sem, hogy a cselekmény egésze folyamán milyen ívet ír le a karaktere. De nem csupán Ciklon eredettörténete értelmezhetetlen, Psziché figurája ugyanúgy teljesen kibontatlan maradt, és nem ők az egyetlen elnagyolt jellemű szereplői a történetnek.

Összességében elmondható, hogy túl sok szálon fut a cselekmény, illetve túl sok a szereplő, viszont így kevés a jellemfejlődésre, illetve az egyes szereplők kibontakoztatására fordított idő, ráadásul a főgonosz is igencsak jellegtelen és közhelyes lett.
A mutánsokkal kísérletező William Stryker ezredes (Josh Helman) szereplése egyáltalán nem viszi előre a cselekményt, jelenléte és ténykedése nyilvánvalóan csak a rajongók kiszolgálását hivatott biztosítani. Hugh Jackman Farkasa úgyszintén tiszteletét teszi egy rövid cameo erejéig, ami hasonló célt szolgál, és talán képes mosolyra fakasztani az avatott nézőt, felbukkanása mégis redundáns.

Szerencsére akadnak azért néhányan, akiknek több szerep és jellemfejlődés jutott, még ha ők is alkotják a kisebbséget. A humor elsődleges forrása az ezúttal az X-ekhez csatlakozó Higanyszál (Evan Peters), az időt lelassító mutáns, aki továbbra is az egyik üde színfoltja az X-Men filmeknek, és ezúttal valami újat is megtudunk róla. A teleportációs képességgel bíró Árnyék (Kodi Smit-McPhee) feltűnése szintén hozzátesz a történethez, és fontos szerep jut számára a harcban, melyben egyesek újfent csupán epizódszerepet alakítanak.
Az X-Men: Apokalipszis a sokat markol, ám keveset fog tipikus esete: az alkotók túlságosan epikussá és súlyossá akarták tenni a sztorit, miközben a rajongókat is maximálisan ki szerették volna szolgálni. Mindez azonban kicsit visszafelé sült el, a korábbiakhoz képest jól érzékelhető színvonalcsökkenést eredményezve – vagyis Bryan Singer és Simon Kinberg forgatókönyvíró-producer egy látványos és néha szórakoztató, de sajnos inkább átlagos és kissé bugyuta blockbusterré degradálták a franchise legújabb epizódját.

A filmben elhangzik a megjegyzés, hogy egy trilógiának mindig a harmadik része a leggyengébb. És valóban – ha az Apokalipszist az Elsőkkel kezdődő trilógia befejező darabjának tekintjük, ezúttal is teljességgel helytálló a megállapítás.