Vén csontok filmkritika

Bár nem szoktam ilyesmihez folyamodni, most mégis megteszem: igen, tudom, hogy a plakát, az előzetes, a történet, vagy az ismert sztárnevek alapján ez akár egy jónak ígérkező, szórakoztató családi vígjátéknak is tűnhet, de ne tévesszen meg mindez senkit, kerülje el jó messziről a Vén csontokat. Komolyan mondom, semmiképp ne nézzétek meg. Ha valamilyen elkerülhetetlen okból kifolyólag mégis be kéne ülni rá, megvannak a módszerek, melyekkel el lehet viselni. Érkezzünk később, és menjünk ki a teremből hamarabb. A film alatt látogassuk meg a büfét, amennyiszer csak lehetséges. Igyunk a kezdés előtt több liter folyadékot, hogy így garantált legyen a toalett többszöri látogatása. Remélhetőleg így nem fogunk soha többet emlékezni a Vén csontokra, csak halovány képek fognak megmaradni bennünk egy kellemetlen, de viszonylag rövid ideig tartó élményről. Képtelen vagyok felfogni, hogy olyan színészek, mint Travolta, Williams, vagy a mellékszerepben feltűnő Seth Green, hogyan tudtak ilyen pocsék, értékelhetetlen, kritikán aluli szörnyűséget összehozni, mi vette rá őket, hogy a nevüket adják a Vén csontokhoz.

Valószínűleg sokan azt fogják gondolni, most túloztam, de nem, a film valóban ennyire rettenetes. Aki nem hiszi, járjon utána, ha mer. Másodjára belegondolva egyébként már nem is annyira meglepő, hogy a Vén csontok olyan, amilyen, sőt, az sem, hogy a két főszereplő elvállalta, hogy játsszon benne. Első számú bizonyíték: a Vén csontokat ugyanaz a rendező, név szerint Walt Becker, követte el, aki a Faterok motoron-t is. Ráadásul két éven belül másodjára nyúlt gyakorlatilag ugyanahhoz a témához - legalábbis a kapuzárási pánik határmezsgyéjén lépkedő férfiakat alakító kiöregedő színészekkel igyekszik megint levenni minket lábunkról.

A második számú bizonyíték pedig Travolta és Williams. Az egykoron hollywoodi megasztárnak és könnyedén eladható névnek számító öregurak évről évre rosszabbnál rosszabb döntéseket hoznak filmszerepeiket illetően, és egyúttal ők maguk is egyre rosszabb teljesítményt tudnak csak nyújtani. Travolta már a két évvel ezelőtti Faterok motoron-ban is feltűnt, bebizonyítva ezzel mennyire a béka segge alá került karrierje és mennyire az enyészeté lett erőteljes karizmája. Legutóbbi értékelhető filmje talán a 2001-es Kardhal volt. Williams hasonlóképpen körülbelül 7-8 éve nem tűnt fel igazán jó filmben, humoros pedig a vásznon egyébként sem gyakran szokott lenni - ezt úgy látszik inkább zseniális stand-up fellépéseire tartogatja.


Sokat emlegetett kérdés, mind kritikusok, mind a közönség által, a hasonszőrű, család minden tagjához szólni igyekvő vígjátékok, rajzfilmek esetében, hogy vajon hol húzzon határt. Mennyire legyen felnőtteknek is való, érett, és mennyire legyen gyerekes, hogyan találja meg egy film azt az ideális egyensúlyt, ahol még minden korosztály egyformán tudja élvezni a látottakat. Az Amerikában már bemutatott Where the Wild Things Are ugyan egy mesekönyv alapján készült, mégis sokan azt rótták fel legnagyobb hibájaként, hogy túlságosan sötét, nem kicsiknek való. Nos, a Vén csontok pont ennek az ellenkezője, olyan infantilis, hogy valószínűleg mindenki, aki csak két szónál képes már többet kimondani, jajveszékelve, fejét fogva fogja majd a viccesnek szánt jeleneteket nézni. A legkisebbek azért biztos jól fognak szórakozni, de ugye ismerjük a mondást: egy újszülöttnek minden vicc új. Egy rendező és forgatókönyvíró akkor garantáltan nem végezte jól a dolgát, ha csak egy szűk, nem túl magas értelmi szinten lévő közönséget tud megfogni munkájuk - a többi korosztálynak viszont kínszenvedés kibírni tudatmódosító szerek használata nélkül.


A Vén csontok mellett még a Faterok motoron is Oscar-díjra érdemes remekműnek fog tűnni. Mégis, mi a baj a Vén csontokkal? Helyesen úgy lehetne inkább kérdezni: mi az, ami jó benne? Bármiféle próbálkozás a humor irányában erőltetett, és fájdalmasan nyilvánvaló. Még esélyt sem adnak, hogy nevessünk, mert előre látjuk mikor mi fog következni, annyira kiszámíthatóak és bugyuták a poénok. Magától értetődően, hiszen amerikai és abból is a legrosszabb fajta vígjátékról van szó, a legtöbb humorforrás a fizikai komédia. Valaki nekirohan valaminek fejjel, valakit az alsóbb régión eltalálnak egy labdával, valaki lezuhan bizonyos magasságból, és a sort a végtelenségig lehetne folytatni. Mindez rendkívül eredeti. A Vén csontok Disney-produkció révén elmaradhatatlan, hogy drámai, csöpögősebb momentumokat is biztosítson - ezek legalább annyira szofisztikáltak, mint ha Rob Schneider, a WC-humor koronázatlan királya próbálna Shakespeare-t hitelesen előadni. A melodráma-mutató néha annyira kileng, hogy azt se tudjuk, hogyan reagáljunk rá: én ajánlom a röhögést, a szemforgatást, esetleg hangos fújtatást, mást ugyanis nem érdemelnek ezek a kényelmetlenül üres pillanatok.

A Vén csontok szereplőgárdája furcsa összejövetele a Travolta-klánnak. Míg John Travolta játssza az egyik férfi főszerepet, addig felesége, Kelly Preston a női főszereplőt, lányuk, Ella Bleu pedig az ikerpár egyikét. Sajnos egyikük se nevezhető tehetségesnek. Robin Williams ugyanazt a két ballábas, mindent elrontó és össze-vissza beszélő kelekótya figurát hozza, akit már ezelőtt sok alkalommal, például az Áldatlan állapotban, vagy az Apák napja című filmjeiben. Szomorú apropó, hogy a Vén csontok egyben Bernie Mac utolsó filmje, 2008-as váratlan halála miatt lett a bemutató időpontja fél évvel későbbre tolva. Egyben ez Travolta utolsó filmje, amelyet még fia, Jett halála előtt fejezett be.

Az egészben a legtragikusabb mégis az, hogy egyáltalán létrejöhetett ilyen celluloidpazarló, szégyenletesen rossz komédia. Ráadásul mindez Robin Williams főszereplésével, aki valamikor réges rég még Hollywood legviccesebb színészei közt volt számon tartva. Hogy volt képes idáig lecsúszni? Igaz, ami igaz, a szintén 2009-es World's Greatest Dad-ben sokkal, de sokkal jobb énjét sikerült elővennie; egészen komoly, drámai oldalát mutatja meg, de az éjfekete humora is előtérbe kerül. Persze nálunk a World's Greatest Dad nem került bemutatásra, inkább a Vén csontokat kapjuk, a maga böfögős-fingós altesti poénjaival együtt.


Travolta esetében még inkább megértem, miért is vállalta el ezt a szerepet, hiszen a családjával tölthette az egész forgatási időt. Talán mégis jobb lett volna, ha csak előkotor néhány házi videófelvételt a feleségével és gyerekeivel a főszerepben - megkímélve minket az agóniától. A mellékszereplők között látható Seth Green, aki Dan és Charlie cégének zöldfülű újoncát játssza, Lori Laughlin, mint Charlie szerelme, illetve Matt Dillon, aki egy tábori vezetőt alakít. Róluk elég is annyi, hogy ők sem képesek megmenteni a filmet, sőt, úgy néz ki nem is nagyon igyekeztek ilyesmit elérni. A Vén csontokat szinte semmi sem képes megváltani, fájdalmasan unintelligens, humortalan, pocsék színészi játékokkal tarkított vígjáték, a legrosszabb, a Disney-féle szokásos leegyszerűsítések által felvizezett családi értékeket közvetíti, és mindezt olyan A-listás színészek segítségével teszi, akik ennél ezerszer jobb sorsra lennének hivatottak.

A Vén csontokat tényleg csak végső megoldásként, mentsvárként javaslom, ha már minden más érdemlegeset láttunk az aktuális mozis palettáról. Persze lehet, hogy tévedek, és nálunk is népszerű film lesz, végülis a közízlés olyan, amilyen, ráadásul Amerikában is szép summára tett szert a pénztáraknál, annak ellenére, hogy csúfos kritikákat kapott, mégis, ha egy kis józan ész van bennünk, inkább értelmesebb dologra költjük a mozijegy árát - például adjuk a Vöröskeresztnek, a földrengés sújtotta Haiti lakosainak megmentésére.

Vén csontok előzetes