Figyelem! Ez a cikk már több, mint egy éves! A benne lévő információk elavultak lehetnek!
gocsa
Magával ragadó dráma, és egyben az Y generáció definitív mozifilmje. Ki gondolta volna, hogy össze lehet hozni egy izgalmas, feszültségteljes és kiváló színészi alakításoktól hemzsegő néznivalót egy vitathatatlanul nagy jelentőséggel bíró, de javarészt mégiscsak az interneten, vagyis egy virtuális térben lezajló forradalom kirobbanásáról, kimeneteléről és utóhatásairól? David Fincher rendezőnek (akit azt hiszem, senkinek sem kell bemutatni) és a hozzá hasonlóan elismert forgatókönyvírónak, Aaron Sorkinnak sikerült. A honlapfejlesztés, mint vérre menő sport - végezetül erről, és nem másról szól A közösségi háló. Bebizonyítja, hogy még egy az egész életét a számítógép előtt töltő, szociálisan nem túl életképes kocka is képes vérszemet kapni, és kész ugyanolyan mocskos kis trükkökhöz és piszkos húzásokhoz folyamodni, mint a legtapasztaltabb "hátbadöfők" és átverőművészek, ha egy olyan projekt megvédéséről van szó, amely sikeres, ötletes, melyen szenvedéllyel dolgozott, melyet büszkén saját kis gyermekének mondhat, mely forradalmi és legfőképpen piszkosul jövedelmező. Fincher és Sorkin számos célt képes elérni A közösségi hálóval, mindet egyforma sikerességgel: teljesen hiteles, élő, lélegző karaktereket hoznak létre; feltehetőleg akkurátusan visszaadják napjaink legtöbb felhasználóval, és legnagyobb befolyással bíró közösségi oldala, a Facebook létrejöttéhez, kifejlesztéséhez és soha nem látott méretű növekedéséhez vezető kulcseseményeket; és betekintést engednek az igencsak instabil, jogilag nehezen megközelíthető, alig szabályozott és elmosódott határvonalakkal csordultig teli online környezetbe is, ahol gyakran nem azok járnak pórul, akiknek illene.
A közösségi háló egy nagyszabású tour de force azokról az emberekről, akik a jelenkorunkat, és mindennapi életünket óriási mértékben meghatározó website mögött állnak. Van benne árulás, hazugság, arrogancia, egoizmus. Hősök és gonoszok. Hogy melyik oldalon kik állnak, na és hogy mi, mint nézők hova álljunk, az mindvégig kérdéses marad. A közösségi háló elgondolkodtató elemekben gazdag dráma, érdekes technológiai szempontból a geek-ek számára, érdekes jogi szempontból, felvet kérdéseket a szellemi tulajdon koncepciójával és más területekkel kapcsolatban is, de a legfőbb indok, amiért képes két órán át megfogni minket és amiért érdemes figyelmet szentelni neki, az a középpontban álló konfliktus a két főszereplő között. A barátság és árulás témája mélységesen emberi és egyidős a hagyományos értelemben vett társadalom kialakulásával. Az erős alapukon nyugvó és dinamikusan menetelő történetet a készítők akkora hozzáértéssel viszik a vászonra és olyan tehetséggel kerül előadásra a színészgárda által, hogy nem lehet nem megigéződni általa. És még Facebook felhasználónak se kell lennünk, hogy hasson ránk a film. A sztori alapjául Ben Mezrich Véletlenül milliárdos című bestsellere szolgált, mely állítólag nem más, mint az eseményekben részt vevő valós szereplőkkel készült számtalan interjú narratív formába átöntve. Két fontos dolgot érdemes kiemelni a regénnyel kapcsolatban. Először is azt, hogy az író fő információs forrása Eduardo Saverin volt, vagyis egyértelműen az ő nézőpontja érvényesül hangsúlyosabban. A másik érdekesség, hogy a könyv köszönetnyilvánító részében ott szerepel Scott Rudin (a film egyik producere), Kevin Spacey (a film executive producere) és Sorkin is.
Vagyis minden jel arra utal, hogy már az írás folyamata során, de legalábbis még a megjelenés előtt már szóba került egy filmadaptáció elkészítése. Magától értetődően, ahogy a hónapok teltek és a Facebook körüli felhajtás egyre nagyobb fordulatszámra pörgött, az oldal pedig soha nem látott sebességgel a világon szinte mindenkit megfertőző jelenséggé nőtte ki magát, úgy nőtt egyre inkább az érdeklődés Mezrich munkájának filmrevitele iránt is. A közösségi háló a Facebook geneziséről szól, az emberről, aki 2003-ban egy keserű és alkoholmámoros éjszaka tudta nélkül internet történelmet írt, illetőleg a botrányról, mely körülvette a jelenleg legnépszerűbb, és abszolút legyőzhetetlen pozícióban álló közösségi website-ot.
A film flashbackek sorozatából van felépítve, melyek a két különböző peres ügy során elmesélt történéseket mutatják be. Mindkét per vádlottja Mark Zuckerberg (Jesse Eisenberg), a Facebook megalapítója volt a 2000-es évek második felében. Habár a cselekmény időközönként vissza-visszatér a 2005-ben vagy ez időpont körül zajló jogi hercehurcához, a központi szál lényegében a 2003 őszétől 2005 őszéig lezajló, a Facebook köztudatba történő berobbanásához vezető események, valamint az azt övező bonyodalmak időrendben történő feltárása. Mikor először találkozunk a Harvardon tanuló Zuckerberggel épp a barátnőjével, Erica Albright-tal (Rooney Mara) beszélgetnek egy bárban. Mark még nem is sejti, hogy ennek a beszélgetésnek köszönhetően hamarosan fenekestül fel fog fordulni az élete.
Erica, aki megunta, hogy Mark megszállottan figyel a külsőségekre - úgy mint a státusz, iskolázottság, ki melyik klub tagja - ezért úgy dönt, szakít a fiúval. Az elválás nem végződik valami szépen, Mark hazatérése után bánatát alkoholba folytja, és eközben, amolyan bosszú gyanánt, előáll egy "Facemash" elnevezésű weboldal ötletével, melyet aztán meg is valósít legjobb barátja, Eduardo Saverin (Andrew Garfield) segítségével. Az oldal egyszerű és őrülten hímsoviniszta: lényegében az egyetemista lányokat mérheti rajta össze az ember, illetve állíthatja őket sorba, képek alapján, szépségük szerint. A látogatottság azonnal óriásira emelkedik, a 22 ezer megtekintést még a Harvard szerverei sem bírják és összeomlanak. Mark a Facemash-nek köszönhetően hathónapnyi felfüggesztést kap, de egyúttal kisebbfajta egyetemi celebritássá is válik a geek-ek körében. Tyler és Cameron Winklevoss (Josh Pence és Armie Hammer) ikrek felkeresik Markot, hogy megbízzák egy Harvardos társkereső oldal kifeljesztésével. Ő azonban e helyett fogja a testvérek ötletét és átformálja azt saját ízlése szerint, létrehozva ezzel a "The Facebook"-ot, amely szinte rögvest rendkívüli popularitásra talál a Harvard-ra járók körében. Winklevoss-ék ennek egyáltalán nem örülnek, állításuk szerint Mark ellopta az ő találmányukat, majd azt sajátjaként prezentálta a nagyközönségnek, Mark azonban úgy gondolja, hogy legfeljebb csak a szikra származott megrendelőitől, kiket mellesleg teljesítés nélkül otthagyott - és egyébként sem használt fel semmit az ő programkódjaikból. Eközben a Facebook szép lassan az ország többi nagynevű egyetemére is megérkezik, és egyúttal felkelti Sean Parker (Justin Timberlake), a Napster szülőatyja, vállalkozó és simlis playboy figyelmét.
Parker be akar szállni az ígéretesnek tűnő bizniszbe, ami Eduardónak egyáltalán nincs az ínyére. A zeneipart teljesen feje tetejére állító aranyifjú jelenléte fokozatosan válik egyre idegesítőbbé Mark partnere számára, de tény, hogy neki köszönhetően elkezd a Facebook az ég felé törni. Végül Sean és Mark duójának sikerül lényegében teljesen megfosztani Eduardót cégbeli tulajdoni részesedésétől. A közösségi háló minden bizonnyal túlnyomó részt hű depikciójában a valósághoz. Valamelyest egyoldalú, de ez érthető. A legfőbb dilemma az, hogy Mark Zuckerberg tényleg igazságosan, megérdemelten formált-e jogot a Facebook ideájára, vagy inkább azzal az oldallal értünk egyet, mely azt mondja, ellopta azoktól, akik megbíztak benne, majd felöltöztette másként, de lényegében etikátlan és elítélendő volt, amit tett. Attól függ, mi számít szellemi tulajdon elkobzásának, és ennek megfelelően mindenki szabadon értelmezheti a látottakat. Maga az, hogy a Facebook hogyan jutott el egy kis cambridge-i koliszobából végül 500 millió felhasználóhoz, nem sokkal érdekesebb premissza, mint egy kolerajárvány kitörésének a története. Az, hogy A közösségi háló sokkal több, mint egy trendi, éppen aktuális téma meglovagolása, kizárólag Sorkin (Egy becsületbeli ügy) és Fincher (Hetedik, Benjamin Button) érdeme. A legtöbbet (főleg az első hírek kiszivárgása idején) csak Facebook-filmként emlegetett projekt könnyen lehetett volna unalmas, kiszámítható és egyszerű, mint az egyszeregy, de hálistennek mindezeknek pontosan az ellentetje igaz.
Zuckerberg érdekes figura, meglepő, hogy mennyire nem kedvelhető, egyesek szerint talán kifejezetten ellenszenves is, és nem működik, sem mint hős, sem mint gonosz, sem mint antihős. Egy nagy fekete lyuk, mely ott ékeskedik a forgatókönyv és a film közepén. Ennek ellenére van benne valami, ami megfog minket, néha már majdnem együttérzünk vele, néha utáljuk - nem kommunikatív, beképzelt, antiszociális karakter, a meg nem értett zseni. Vannak rá utalások a filmben, hogy talán több mint aminek látszik, ravaszabb és lehet, hogy tudatosabb, mint gondolnánk (vajon ő szivárogtatta ki Eduardo állatkínzós sztoriját?), de az esetek többségében inkább csak meglovagolja a hullámokat, sodródik az árral.
Jesse Eisenberg (Adventureland, Zombieland), ami színészi képességeit illeti, ezidáig elég szépen észrevétlen maradt, A közösségi háló azonban ezen több mint valószínű, hogy nagy mértékben változtatni fog. Máris sokan Oscar-díjról beszélnek - de ha éppen arról nem is, egy jelölésről mindenképpen. Eisenberg játéka kiváló, könnyedén karikatúrába fordíthatta volna karakterét (nem lenne nehéz Zuckerberget szívből gyűlölni), de nem ezt tette, hanem teljesen emberivé formálta. Néha szimpatikus, néha utálnivaló szemétláda, de leginkább egyenlő arányban jó és rossz is. A másik két főszereplő, Timberlake és Garfield, egyformán jól teljesítenek, de igazándiból csak kellékesek, segédek Eisenberg one-man show-jához.
A film Akhillesz-inát a Winklevoss-testvérek jelentik, akik az elitista harvardi diákok parodisztikus mintapéldányai; jelenlétük a film legszórakoztatóbb jeleneteit adják, de egyúttal a valóságtól leginkább elrugaszkodó, fájón oda nem illő szegmensek is az ő számlájukra írhatóak (például a Temzén tartott evezős verseny). Sorkin és Fincher sikeresen el tudja érni, hogy még az olyan alapvetően unalmas tevékenységeket is, mint a billentyűzet püfölése vagy egy meghallgatás tartása, érdekfeszítőnek, sőt pörgőnek, mozgalmasnak érezzük. A dialógusok kidolgozottak, letisztultak, a komikus részek nincsenek eltúlozva, inkább shakespeare-i jellegűek (vagyis sokkal közelebb állnak a tragikomédiához), Trent Reznor zenéje pedig nagyszerű aláfestést biztosítanak Fincher erőteljes képeihez (még ha néha kicsit túl soknak is érződik). A közösségi háló szerencsére nem próbál meg arról filozofálgatni, hogy miért is örvend olyan nagy népszerűségnek a Facebook napjainkban, és nem akar ránk tukmálni semmiféle tanulságot arról, hogy mennyire elidegenedünk egymástól a 21. században, mennyire háttérbe szorultak a valós, fizikai kapcsolatok és merre tatunk, mint faj, mi lesz a jövőnk. Nem, ilyesmi kérdésekre máshol keressük a választ, leereszkedő, kioktató és gyengébben megszerkesztett filmekben.
A közösségi háló hazai bemutatója egy hónappal későbbre esik, mint az amerikai, ezért aki figyelmesen fülelt a tengerentúlról érkező véleményekre, az már tudhatja, hogy lényegében egyhangúan pozitívak voltak. A filmet már a premier előtt nagy hype lengte körül, és ez nem is nagyon ült le a megjelenése után sem. Amin a legtöbben vitatkoznak - A közösségi háló-e az idei legjobb film? Pusztán egy jól sikerült, ámde szűk látókörű életrajzi dráma vagy egy egész generáció lenyűgöző portréját magába sűrítő mestermű? Az igazság valahol félúton van. A közösségi háló nincs olyan jó, mint azt sokan el próbálják hitetni, de az biztos, hogy az egyik legjobb 2010-es film. Okos, ambíciózus, elgondolkodtat, szórakoztat, és kikapcsol, de az agyunkat is stimulálja közben. Fincher túl sokat akar markolni egyszerre (társadalmi szatíra, finom komédia és görög tragédia), végül nem mindig sikerül tökéletesen eltalálnia a megfelelő hangot, összességében azonban filmje remekül teljesít.
Noha a Social Network végül teljesen megérdemelten 3 Oscarral térhetett haza - a legjobb adaptált forgatókönyv, vágás és filmzene kategóriában -, az alkotók mégsem lehetnek maradéktalanul elégedettek, hogy a legfontosabb díjak egyikét sem vihették haza. Én legalábbis úgy gondolom, hogy a legjobb filmnek és a legjobb rendezőnek járó szobrocska közül legalább az utóbbit meg kellett volna kapniuk David Fincheréknek...
