Rango filmkritika

A Rango nem igényel semmi féle plusz varázslatot, úgy ahogy van, gyönyörű. A karakterei a 3D nélkül is majdhogynem leugranak a vászonról, színes, tarka és hibátlan, kristály tiszta minőségű képi megoldásai pedig felérnek egy kisebb vizuális orgazmussal. Sokkal egyszerűbb elmerülni és részévé válni a filmkészítők által vászonra álmodott világban úgy, hogy közben nem kell a ránk erőltetett pocsék kidolgozású és idegesítő fröccsöntött műanyag szemüvegekkel is törődni. Bizonyos nézőpontból tekintve, a Rango tulajdonképpen nem más, mint a több évtizede tetszhalott állapotban vergődő western műfajának önfeledt celebrációja. Akár csak a Fényes nyergek (Mel Brooks zseniális 1974-es paródiája, amit remélem senkinek se kell külön bemutatni), ez is egy komédia, kifigurázza a zsáner megszokott elemeit, konvencióit, de mindezt olyan mértékű tisztelettel, és csodálattal teszi, hogy nem lehet nem imádni érte. A Rango meghajol a western előtt, kívülről-belülről ismeri azt, ezért egy cseppet sem érződik sértőnek vagy szúrkálódónak a műfajjal szemben. Tökéletes összhangban együtt dolgozva, Gore Verbinski rendező, John Logan forgatókönyvíró és Hans Zimmer zeneszerző sikeresen hozott össze egy olyan kavalkádot, ami utalást tesz gyakorlatilag valamennyi klasszikus westernfilmre, miközben kicsit sem érződik izzadtságszagúnak, vagy fárasztónak és még eredeti cselekménnyel is büszkélkedhet. A dialógusok a múltból átvett, kölcsönvett sorokat (vagy legalábbis azok valamilyen variációit) idéznek. A kameraállások westernfilm-történeti jelentőségű momentumokra hajaznak. A zene nagyon is ismerősen csengő taktusokat használ, itt-ott pedig egész motívumokat emel át egy az egyben korábbi munkákból.

A western toposzok (mondhatni klisék), mint például a pontosan délben megtartott, mindent eldöntő végső pisztolypárbaj, vagy a poros, forró szél által a földön továbbgörgetett ördögszekér, mind-mind jelenésüket teszik. Az egyik gonosz, Csörgőkígyó Jake, a western legenda, Lee Van Cleef kiköpött mása. Ha ez nem lenne elég, ráadásképp még a névtelen férfi, Clint Eastwood felejthetetlen karaktere Leone Dollár-trilógiájából (akit az eredetiben Timothy Olyphant utánoz, meglehetősen jól) is feltűnik egy rövid cameo-ra.

De a Rango nem áll meg a westernfilmes utalásoknál - habár természetesen elsődlegesen ez az a terület, amit kipécézett magának. Bizonyos szcénákban nem rest célozgatni egészen más jellegű, de hasonlóképpen híres filmes pillanatokra sem. Például ott van az a pörgős, magas oktánszámú akciójelenet, amelyben denevérek harci helikopterekként szállnak az égen, mialatt a "Valkűrök lovaglása" szól (akár csak az Apokalipszis mostban). Aztán ugyanez a szegmens átfordul az ILM egyik mérföldkőnek számító jelenetébe: a Csillagok háborúja fináléjába, vagyis a Halálcsillag elpusztításába.


Az idősebb nézők és/vagy az elvakult filmrajongók számára a Rango kellő mennyiségben kínál alkalmat, hogy azt játsszák, amit én csak úgy hívok: "fedezd fel az utalást". Logan forgatókönyve jól megszerkesztett és intelligens, olyan elsőrangú munka, amivel ritkán találkozni, hacsak nem Pixar-filmről van szó. És a fiatalabb közönség sincs figyelmen kívül hagyva, nekik ott van a temérdek vizuális gag, izgalmas akciójelenet és egy sebesen előre haladó, energetikus sztori. Maga az ötlet persze fikarcnyit sem újdonságerejű: az animációs filmek már régesrégen is tartalmaztak okos kikacsintásokat a felnőtt nézők irányában, a még serdülő korba sem lépett kisemberek füle mellett észrevétlenül elreppenő frappáns betéteket. Ez a tradíció majdnem egyidős az animáció feltalálásával, elég megnézni egy klasszikus Loonie Tunes rövidfilmet, és látható. Ugyanakkor az ártatlanabb, mindenki számára közérthető poénok még túlnyomó többségben voltak akkoriban. A 70-es, 80-as évek környékén azonban felnőtt egy olyan generáció, akiknél már szépen lassan elkezdett az animációs produkciók polaritása megváltozni - a mérleg nyelve elkezdett a felnőttek által sokkal könnyebben befogadható tartalom felé billenni. A 80-as évek végén, 90-es évek elején a Disney ezt a receptet vitte sikerre, és egyhamar trenddé is változtatta. A 2000-es években a DreamWorks a Shrekkel és társaival a módszert már pofátlanul nyilvánvaló módon alkalmazta, azelőtt soha nem látott módon magas szintekre emelve. Altesti humor és popkulturális utalások: ez lett a sikerképlet.


A Rango hálaistennek nem a kényelmesebb utat választja és nem egyszerűen csak unintelligens, hamar aktualitásukat vesztő légkönnyű popkulturális utalásokkal szórja tele főhőse kalandjait, hanem igenis értelmes belsős poénokkal és mozis idézetekkel dolgozik. Még ha kicsit néhol kaotikusnak is hat emiatt, lényegében egy filmenciklopédia szócikkeiből építkezik fel: kezdve a narratívától, amit a Kínai negyedtől csent, a Rio Bravós, Idegen a vadnyugaton-os, Délidős egy az egyben átemelt jeleneteken át egészen az olyan jellegzetes westernműfaji motívumokig, mint amilyen az erőszak, a sértő, explicit humor és a trágárság. A történet kellő mélységgel bír ahhoz, hogy ezek csak kiegészítsék, kerekebbé tegyék azt, semmint teljesen uralják a filmet. A Rango címszereplője egy kaméleon, aki egy házi akváriumban tölti egyhangú, de veszélytelen életét, míg nem egy baleset folytán az országút mellett nem találja magát, a sivatag kellős közepén, elhagyatva, teljesen egyedül. Elindul ivóvízet keresni, tiltott területre téved, és Por városába jut, ami egyfajta miniatürizált western település a beszélni tudó állatok számára. Rango seperc alatt könnyedén beilleszkedik. A lakók között vannak borzok, békák, baglyok és oposszumok is. A polgármester egy teknős. A legrettegettebb fegyverforgató egy kígyó (igen, az). Rango szerencsés véletlenek és pozitív kimenetelű ballépések folytán hősi státuszra tesz szert Por lakossága körében; egy sólyommal kerül szembe, és sikerül megúsznia élve. Egy baleset folytán egy már használatban nem lévő víztorony zuhan a madár fejére.

Ezzel azonban még nem oldódik meg Por minden gondja: mint a város új seriffje, Rangóra hárul a feladat, hogy kiderítse, mi történt a vízellátással, ami láthatólag kiapadt, a termőföldeket és a szájakat egyaránt szárazon hagyva. Ahogy ebből a rövid összefoglalóból is kitűnhet, a Rango cselekménye komplexebb és kidolgozottabb, mint azt megszokhattuk a nem-Pixar filmektől. Több szálon futnak az események, több ellenfél is van és még pár egzisztencialista momentumra is jut idő (amik azért, hála az égnek, Verbinski legutóbbi munkájának, A Karib-tenger kalózai 3. részének furcsa halucinatív jeleneteit meg sem közelítik).

A Rango egyértelműen kiváló szórakozást tud nyújtani a legfiatalabb kisgyerekeknek, és a legidősebb nagy- vagy akár ükszülőknek is. Tény, hogy az utalások, kikacsintások legalább a játékidő egyharmadát kiteszik, és ezeket egy általános iskolás, de még egy filmművészetileg tájékozatlanabb középsulis, sőt, garantáltan a felnőttek közül sem mindenki fogja észrevenni és felfogni, de a pompás animáció és az izgalmas, akciódús történet magával fogja őket is ragadni - úgyhogy semmit sem vesztenek. A Rango nem mindig családbarát, de a teljes képet nézve mégis csak egy családi film. Unalmas betétdalok nélkül, ami kétség kívül nagy pozitívum.


A szereplőket hangjukkal életre keltő amerikai (és nem csak amerikai) színészek mind hihetetlenül jók. A lista illusztris: Johnny Depp, aki Rangót játssza és mint tudjuk, Gore Verbinskivel már háromszor dolgozott együtt A Karib-tenger kalózain; Isla Fisher; Abigail Breslin; Alfred Molina; Ray Winstone; Ned Beatty és Bill Nighy. A magyarra szinkronizált változat kellemesre sikerült, de azért az eredeti nagyszerűségét képtelenség leutánozni - épp ezért az angolt jól beszélő vagy értő nézőknek mindenképpen kötelező lesz majd DVD-n az eredeti hangsávra is váltania. Rango kalandjait egy görög kórus szerepébe lépő, kis szombérókat viselő mexikói madárcsapat kíséri. Az alkalmakhoz illő zenét játsszák, és közben azon lamentálnak, Rango meddig húzza még, mielőtt meghalna. Csábító lenne a Rangót úgy leírni, mint egy a (kellő mozis tapasztalattal rendelkező) felnőtteknek jóval gazdagabb élményt nyújtó animációs filmet, de ezzel túlságosan is leegyszerűsítenénk a dolgokat. Verbinski, az ILM-mel karöltve, azt a kis piaci rést igyekszik betölteni, ami a kritikuskedvenc, családbarát Pixar-filmek és a szándékoltan idiotikus, inkább a fiatalabb lurkókat becélzó DreamWorks franchise-ok között tátong. A Pixar hamar megértette, még a kezdetek kezdetén, hogy elsődleges közönségét nem csak a gyerekes szülők, de általában véve a felnőttek alkotják. A Toy Story 3 részben szatirikus komédia, részben menekülős akció, részben az elmúlásról szóló, súllyal bíró dráma is volt - nem hiába vált minden idők legsikeresebb animációs filmjévé.

A Rango olyasmi, mint ha egybeöntenénk egy kis Pixart, egy kis DreamWorks-t, mindegyikből a legjobb tulajdonságokat összegyűjtenénk, aztán még egy adag kreativitással, újdonsággal is megfejelnénk az egészet. A film minden demográfiai csoportnak nyújt valamit, bőven eleget ahhoz, hogy jól érezze magát. A humor olyan széles skálát fed le, hogy nem egy alkalom lesz, amikor az ötévesek, nyolcévesek, tizenévesek és akár az éltesebb korú felnőttek is ugyanakkor, ugyanazon poénokon fognak nevetni. A Rango okos, izgalmas, vicces és néha picikét elszállt, groteszk film, de még ez is előnyére válik. Az animációs filmek színterének gyöngyszeme.

Rango előzetes