Figyelem! Ez a cikk már több, mint egy éves! A benne lévő információk elavultak lehetnek!
gocsa
Stallone az utóbbi években igyekezett még végleges kiöregedése előtt méltó módon lezárni legsikeresebb filmsorozatait, illetve megszilárdítani azok kultusz státuszát a popkultúrában. Kezdte ezt a Rocky Balboával 2006-ban, és bizony el is érte célját; a nézők, és ami még fontosabb a rajongók is imádták, sőt, még az oly vitriolos tollal rendelkező kritikusok is méltatták. Nem is véletlenül, hiszen az "olasz csődör" történetét véglegesen lezáró epizóddal Sly-nak sikerült a leghidegebb szíveket is megdobogtatnia, a legedzettebb akciófilm rajongók szemébe is könnyeket csalnia, ugyanakkor még elegendő mennyiségű vér, és verejték is elfröccsent, hogy a sorozat, és/vagy műfaj kedvelői sem csalódjanak.
Nem titok, a Rocky Balboa azért lett piedesztálra emelve, mert híven lekövette az Oscar-díjas magnum opus, vagyis az első rész legjobb mozzanatait. A siker receptje tehát ugyanaz volt, mindössze ezúttal a fiatal, felemelkedésre esélyt kapott bokszoló veresége helyett az idős, régóta nyugdíjba vonult, a bizonyításra egy utolsó esélyt kapott bokszoló vereségét láthattuk.
Nos, a Rambo sorozat első része ugyan nem nyert Oscart, ha már itt tartunk egyik része sem (persze nem véletlenül nem), de a mutatvány ezúttal is a papírforma szerinti, kis csavarral. A negyedik rész, a John Rambo ugyanis dramaturgiájában, hangulatában az első részhez áll közelebb, a "body count", vagyis a film során legyilkolt emberek számában viszont a harmadik rész méltó utóda. És akkor még finoman fogalmaztam!
A film a burmai polgárháborús helyzet bemutatásával nyit, ahol a kormány és a szabadságáért, illetve demokráciáért harcoló karen nép közötti konfliktus, egyúttal a karenek ellen elkövetett genocídium immár hatvanadik évébe lép. Ezután Rambót láthatjuk, aki visszavonulva él délkelet-Ázsiában, Thaiföldön, ahol az automata fegyvereket a sufniba dobva halászattal és kígyófogással foglalatoskodik, egészen addig, míg egy csapatnyi keresztény kiscserkész misszionárius meg nem látogatja, hogy megkérje, ugyan vigye már el őket a burmai háborús zóna kellős közepébe.
Rambo végül beadja a derekát, a csapat egyedüli nő tagja, Sarah (Julie Benz) unszolására. Fegyverek helyett bibliákkal, elsősegélycsomagokkal, és jószándékkal felszerelkezve meg is érkeznek a hittérítők, ám ahogyan az várható volt, hamar pórul járnak: a falut, ahova segíteni érkeztek lerohanják a rosszfiúk, őket pedig foglyul ejtik. Rambo ezután egy maréknyi zsoldossal mentőakcióra vetemedik, innentől beindul a non-stop akció, és kiderül, hogy a remete életmód azért egyáltalán nem puhította el az ex-katonát.
Az 1982-es Első vér esetében a konfliktus oka, a film mozgatórugója egy akkoriban időszerű téma volt, nevezetesen a hazatérő vietnámi veteránok beilleszkedési nehézségei egy olyan hálátlan társadalomba, amely gyakorlatilag sem elegendő időt, sem elegendő segítséget nem nyújtott az akkomodációra és asszimilációra. A három évvel később megjelenő Rambo II. teremtette meg tulajdonképpen a ma ismert vörös fejkötős, vérontás alatt/előtt/után idézhető egysorosokat puffogtató, egyszemélyes hadseregként üzemelő gyilkológépet, aki ezúttal Vietnamban háborús foglyokat kutatott fel, és szabadított ki. A '88-as Rambo III. sztorija ma már inkább ironikusnak hat, megmosolyogtató, annyira idejétmúlt; főhősünk a mudzsahid felkelők oldalára állva küzd Afganisztánban a szovjet megszállók ellen. A leírtakból látható tehát, hogy a Rambo-filmek vérengzéseit mindig is fájó aktuálpolitikai kérdésekkel igyekeztek - gyengén ugyan, de - alátámasztani.
A John Rambo sem kivétel; Stallone állítólag felhívta a Soldier of Fortune magazint, és az ENSZ-t is, és megtudakolta melyik a legbrutálisabb, ugyanakkor legkevésbé publicizált háború jelenleg a világon, így született meg a meglehetősen papírvékony történet alapja.
De igazi szemellenzősség lenne a kissé infantilis, egyszerű forgatókönyvet felróni negatívumként egy olyan filmnél, mint a John Rambo. Igaz, a főszereplőn kívül az összes többi karakter bármikor, és bárkire lecserélhető, sablonos jó/rosszfiú, na de mikor Sly az ellent tizedeli, és azokat az egysorosakat mormogja! Az minden pénzt megér. Rambo széltől szélig beborítja a vásznat, akkora a jelenléte. Stallone ezen karaktere úgy tűnik időtlen, a kor nem fog rajta. Mikor a 61 éves, cserzett bőrű nagy mackó kissé egyoldalú, és igencsak lyukacsos ideológiáját ecseteli félszavakban ("Fuck the world!"), akkor kirázza a hideg tőle az embert (persze előnyben vannak azok, akik akkor élték gyerekkorukat, amikor a széria a csúcspontján volt).
Stallone, a Rocky Balboához hasonlóan, a címszerep mellett a rendező, és forgatókönyvíró szerepét is magára öltötte, ami abszolút csak jót tett a projektnek. A korábban már említett body counthoz visszatérve; itt nincs tökölés, a 20 évvel korábbi harmadik rész Guinness Rekordok Könyvébe is bekerülő erőszakosságát több szinttel feljebb nyomva, ez a film nem kegyelmez senkinek, és semminek. Rambo nem éppen finomkezűnek mondható modus operandijához hűen a film második fele finoman szólva is egy vérfürdő. Főhajtás a nyolcvanas évek akció- és horrorfilmjei előtt? Pontosan. Az öreg Stallone belemélyedhetett kicsit az exploitation műfajába, esetleg felkészülésképp végignézte a fia, és Bob Murawski által közösen alapított Grindhouse Releasing eddig DVD-n megjelentetett európai kulthorrorjait. Akárhogyan is, a lényeg: a John Rambo mindent megmutat, a film végére annyi vért, és leszakadó végtagot láthatunk, amennyit valószínűleg egy kórboncnok sem egész élete során. El nem tudom mondani, hogy a sok számítógépes műanyag-erőszak, és politikai korrektség világában mennyire friss levegővételként hat ez.
Ironikus az is, ahogyan a végső "mindenki-öl-mindenkit" során az egyik lelkes pacifista misszionárius is kiengedi az állatot a ketrecből, és végez fogvatartói egyikével - ahogyan maga Rambo summázza a film elején, "when you're pushed, killing's as easy as breathing". Azt hiszem ez teljesen új megvilágításba helyezi a jus in bello fogalmát, és talán rámutat arra is, hogy a háborúba érkező igehirdetők ideológiája sem éppen a leghelytállóbb, sőt, talán a Rambó-féléknek van igaza, amikor ilyen világban élünk, ahol ezek a rémes szituációk kialakulhatnak.
A John Rambo egy ész nélküli, a szervezetünkön gyorsan végigszaladó tesztoszteron bomba, amely a legszebb időket idézi vissza - és széljegyzetként: a maga 80 perces játékidejével éppen kellő hosszúságú is. Sly-nak idősebb korára úgy látszik sikerült közelebb kerülnie a közönséghez, a rajongóihoz, mint korábban valaha. Két legismertebb karakterét támasztotta fel, és vitte sikerre az elmúlt három év során. Habár a Rocky-sorozat már biztosan nem folytatódik, Rambo még megérhet akár több bevetést is. Sly már a negyedik film megjelenése előtt egy esetleges ötödik Rambóról beszélt, és amennyiben legalább olyan jó mozit sikerül ismét összehoznia, mint ez, akkor már kezdhetjük is az örömtáncot!
