Adam Sandler az a figura, akit rengetegen utálnak és legalább ennyien szeretnek, én ez utóbbiak táborát erősítem, mert minden filmjén felhőtlenül tudok szórakozni, a moziban töltött másfél-két óra tényleg ki tud kapcsolni, ha ő a főszereplő. Az alpári humor földi helytartója sokszor botránkoztatja meg színészi kvalitásával (van neki?) a kritikusokat, még szerencse hogy én csak egy szimpla mozikedvelő vagyok, így őszinte véleményt alkothatok minden filmről.

A történet (nem tudok más szót kitalálni rá nah…) szerint 1982-ben az amerikaiak egy VHS-t is tartalmazó szondát küldenek az űrbe, rajta az akkori videójáték világbajnokságról készült felvételekkel. A cél a kapcsolatfelvétel, de a dolog rosszul sül el. A címzettekhez eljut ugyan a szonda, de kissé félreértelmezik újdonsült idegen barátaink az üzenetet, így azt nyílt hadüzenetként fogva fel, támadást indítanak a Föld ellen. Azon most lendüljünk át hogy a VHS hogy marad ép az űrben, és hogy játsszák le azt pl a Marson, ne akadjunk fenn a részleteken.

A támadásban a videófelvételeken található nyolcvanas-évek beli tévésorozatok szereplőiről mintázott arcokkal küldik kedves üzeneteiket felénk az idegenek, majd megindítják a támadást, amelyben az ikonikus videójáték karakterek megtestesülései kezdik meg a hadjáratot bolygónk ellen. A százlábú mellett feltűnik Mario, a Duckhunt karakterei, a Galaga űrhajói, természetesen maga Pac-Man, valamint Donkey Kong és megannyi pixelhős. A látványra egyébként nem lehet panasz, igen jó a CGI.
Persze nem spoilerezek, ha elárulom: világunk leigázása nem jár sikerrel, de a hős csapatnak, amiben egyaránt található bombázó katonanő (Michelle Monaghan), dilis elnök (Kevin James), mezei – nerd – kocka (Adam Sandler), összeesküvés elmélet gyártó, nagymamával lakó negyvenéves (Josh Gad) és sittes csaló (Peter Dinklage) is, meg kell küzdenie keményen a túlélésért, hiszen olyasvalamivel állnak szemben, ami nem kézzelfogható és nem követ semmilyen fizikai törvényt sem.

Chris Columbus nem remekelt a rendezői székben, a történet értelmetlen és idióta, de aki egy olyan filmre bárminemű értelmes dramaturgiai elvárásokkal ül be, amiben fényből létrejött kockalények támadják meg az emberiséget és a megmentőink kábelszerelő kisiparosok, annál amúgy is valami gond van. A Pixel önmaga paródiája, kifigurázza az emberi hülyeséget, ferde tükröt tart az álfantasztikus filmek hada elé, és így is kell nézni, a helyén kell kezelni. Aki komolyan vesz egyetlen percet is belőle, az sürgősen keressen fel egy dilidokit, talán még menthető. Jellemzően az olyan önjelölt kritikusokra gondolok, akik zsigerből húznak le valamit, mert az most nagyon divat.
DNS és gocsa szemeiben látom a szikrát amikor leírom, a Pixel olyan film, amit a magamfajta gamer, aki már a nyolcvanas években is tolta a Commodore 64-et, vagy a Street Fightert még a mozi mellett található játékteremben püfölte, látnia kell. Nem azért mert a film jó, hiszen bárgyú, bugyuta történetet kapunk, és még humorból sem jut bele annyi mint egy átlagos Adam Sandler filmbe. Egyszerűen azért mert 3D-ben látni gyerekkorunk kedvenceit, kihagyhatatlan élmény.

Persze azon lehet vitatkozni, hogy ennek így kellett-e eljönnie, ilyen körítésben kell-e újra találkozni a Galaga rettenthetetlen idegeneivel, de nincs mit tenni, volt mindenkinek rá harminc éve, és mégsem csinálta meg máshogy. Az eddigi videojátékokból készült filmadaptációk szinte kivétel nélkül élőszereplős mozik voltak, és alulról sem ütötték meg az elvárt mércét. Elég csak a Super Mario Brothers vagy a Wing Commander ? Az űrkommandó című remek alkotásokra gondolni, az embernek azonnal könnybe lábad a szeme, kedvenc hőseinek ilyetén eltorzult ábrázolásán.

Persze vannak pozitív példák is, a Mortal Kombat vagy a Silent Hill egész jól sikerült, de mint írtam is, ezek élőszereplős filmek, ellenben a Pixel-ben pixeles grafikával találkozunk, méghozzá látványosan.
Hogy a filmet érdemes-e megnézni, erre nehéz választ adni, lévén a Pixelnek kritikai értéke szinte alig van, történet gyakorlatilag nincs, mégis valami olyat ad, amit anno a Támad a Mars! is: látványos, kifigurázó, szórakoztató masszát, amiben semmi értelmet nem kell keresni, viszont időnként megnevettet és kikapcsol. A kötelező lehúzós AdamSandlerfilmdeszar kritikai maszlagot figyelmen kívül kell hagyni, elvárások nélkül beülni és vagy bejön vagy nem. Nekem bejött.