E korhatáros vígjáték sztorija kétségtelenül képezhette volna akár egy Tarantino-film alapját, hiszen olyan testépítőkről szól, akiknek elege lesz az állandó gürizésből és csóróságból, ezért úgy határoznak, hogy a gyors siker érdekében törvénytelen eszközökhöz folyamodnak, miközben némi testi kényszertől sem riadnak vissza, ha a helyzet úgy kívánja. Tehát Bay az erőszak és robbanások alkotta kombinációt erőszak és humorbombák egyvelegére igyekezett cserélni, amihez az amerikai álom az 1990-es években – amikor még teljes pompájában élt ez az elvont és mára már igencsak megtépázott fogalom – javában hódító eszméjét, illetve egy valós történet magját használta fel. Vagyis a forgatókönyv elvileg igaz történet alapján készült, elsődleges forrásként pedig egy, az 1999-ben a Miami New Timesban megjelent cikksorozat szolgált, miközben a történetet a szintén Pete Collins tollából származó, Pain & Gain: This is a True Story című könyv is megörökítette 2013-ban.

Az 1990-es évek Amerikájában még javában tombolt a body building-láz, amikor is rengeteg fiatal a testépítő karrierben látta a kiugrás lehetőségét, melynek első számú, élő példájaként a testépítőből akkorra világsztárrá vált Arnold Schwarzenegger szolgált. A gond csupán az, hogy akadtak olyanok, akik korlátozott intelligenciájuk révén nem tudták megérteni, hogy távolról sem mindenkiből lehet sztár, pláne nem egy csapásra… Ugyanakkor az olyan, divatos és sokszor hangoztatott szlogenek, mint a „mert nekem ez jár” és „mert megcsinálom” azt sugallták a fiatalok számára, hogy jóformán bármit elérhetnek, amit csak akarnak, az oda vezető út pedig mondhatni másodlagos. Jelen esetben izomagyú antihőseink éppen a „no pain, no gain” mondás igazságát – fájdalom és kemény munka nélkül nincs nyereség – hagyják figyelmen kívül, amikor az átlagosnál is rosszabbnak tartott életkörülményeikkel való elégedetlenségükben alaposan túllőnek a célon, illetve önnön korlátaikon.
A korábban csalásért elítélt Daniel Lugo (Mark Wahlberg) próbaidőre csatlakozik a Sun Gym nevezetű, floridai testépítő szalonhoz, ám hiába sikerül megháromszoroznia a szalon tagságát, még mindig jóval többre vágyik a havonta újabb és újabb számlák szűkös törlesztésénél. Ugyanakkor Danny megirigyli a multimilliomos Victor Kershaw (Tony Shalhoub) – egy szintén nem éppen feddhetetlen figura – fényűző életét, értetlenül állva azelőtt, hogy az mivel érdemelhette ki ama jómódot, ami számára nem adatott meg sohasem. Lugo újdonsült barátjának, az edzőként dolgozó Adrian Doorbalnak (Anthony Mackie) panaszolja el bánatát, aki úgyszintén nem egy nyertes típus – ráadásul a testépítéshez használt szteroidok miatt impotenciával küszködik, melynek gyógyítása rengeteg pénzbe kerül.
A nagylábon élő Victor dicsekvő szavait magába szívó Danny számára további inspirációt jelent a sikeres és híres Johnny Wu (Ken Jeong), kinek hangzatos dumáktól hemzsegő motivációs beszédét hallva jut el a végső elhatározásig, hogy végre kezébe vegye a saját sorsát. Lugo és Doorbal párosához hamarosan csatlakozik a nagydarab Paul Doyle (Dwayne Johnson), a nemrég szabadult, alapjáraton amúgy jámbor természetű, munkanélküli kokainista, aki a valláshoz fordult segítségért, azonban mégsem tudott végleg leszokni a drogról (ami ugyebár szintén nem olcsó mulatság). A három kigyúrt cimbora által alkotott banda az ambiciózus Danny ötlete alapján akcióba lendül, hogy filmbe illő, menőnek tartott módon kisemmizze Victort. Menet közben azonban hamar kiderül, hogy nem eszik olyan forrón a kását, s miután a terv alaposan félresiklik, a dolgok kezdenek eldurvulni, miközben a tökös-töketlen trió egyre lejjebb süllyed azon a bizonyos lejtőn, melyről már nincs visszaút.
Antihőseink tragikomikus szerencsétlenkedése során tanúi lehetünk kínzásnak, gyilkosságoknak, véres baleseteknek, természetesen az elmaradhatatlan szexuális poénokkal és utalásokkal egyetemben. (Noha ezúttal a férfi és női szereplők intelligenciaszintjét tekintve ez utóbbi még csak öncélúnak sem tűnik feltétlenül.) A baj csak az, hogy Bay sajnos nem rendelkezik Tarantino stílusérzékével, sem extrém, jó értelemben vett őrült húzásaival, így az események többnyire lassan és csendesen csordogálnak előre a végkifejletig. Hiába a remek sztori, mely jóval erősebb, mint amit egy Michael Bay-féle produkciótól általában megszokhattunk, illetve hiába jók a karakterek – akik, bár akad némi túlzás és sarkítás a jellemükben, mégis sokkal valóságosabbak és kézzelfoghatóbbak, mint egy Transformersben vagy akár az Armageddonban -, a megvalósítás mégis elég sok kívánnivalót hagy maga után.
Noha az igaz történetre épülő forgatókönyv valamelyest behatárolta az alkotók lehetőségeit, Bay túlságosan is magára az alapfelállásra, illetve a szituáció önmagában (tragi)komikus voltára támaszkodott, s mindez oda vezetett, hogy mind magukat a karaktereket, mind magát a narratívát mereven és ötlettelenül kezeli. Így hiába is várjuk, jóformán nincsenek megjegyezhető szövegek vagy idézhető egysorosok, és igazán velős poénok tömkelegére vagy meghökkentő fordulatokra sem érdemes számítani.

Noha a szereplők bemutatása elégségesnek mondható, a Pain & Gain túlságosan is nehézkesen indul és csak lassan pörög fel üzemi hőmérsékletre, de még a végjátékban is rányomja a bélyegét az átlagos, a 18-as karika ellenére is konzervatív megoldások sora. A produkció ezáltal egy korrekt, alapvetően szórakoztató és tanulságos iparosmunka lett, amiből azonban sokkal többet ki lehetett volna hozni egy merészebb és innovatívabb megközelítéssel. Nehéz például elképzelni, hogy Danny Boyle, aki jóformán nem képes unalmas filmet összehozni, nem tudott volna ugyanebből a sztoriból, ugyanezekkel a karakterekkel egy modern, jóval pörgősebb és ütősebb feldolgozást készíteni.
Már csak azért is, mert mint már említettem, a karakterekkel, illetve az őket alakító színészekkel alapvetően semmi gond sincsen. Mark Wahlberg már csak zűrös múltjából adódóan is alkalmas választás Danny szerepére, aki imádja a testét és önmagát, a szája és ambíciója azonban jóval nagyobb a kelleténél. Őrületes színészi játékot Dwayne Johnsonnak sem kell produkálnia, mint a jámbor óriás Paul, aki hiába ölti magára a vallás álszent köntösét, végül mégsem képes kibújni saját, izomagyú bőréből. Anthony Mackie Adrianje pedig a totális balfék, akit nem elég, hogy szintén könnyű bevinni az erdőbe, szerencsétlenkedése révén a trió még nagyobb slamasztikába kerül, miután eldurvulnak az események. Ilyen főszereplőkkel pedig elvárná az ember, hogy a sztoriból olyan fergeteges szatírát kerekítsenek a forgatókönyvírók és a többi alkotó, hogy mind a tíz ujjunkat megnyaljuk utána…
Faramuci módon azonban a legeredetibb humorforrást a mellékszereplők szolgáltatják, illetve azoknak a bandatagokkal való interakciói. Tony Shalhoub felvágott nyelvű, ám tökös playboya valójában sokkal szórakoztatóbb tud lenni, mint három elrablója együttvéve, s az ebből fakadó szituáció és bonyodalom a Pain & Gain legerősebb pontja. A Másnaposokból ismerős Ken Jeong cameoja is viccesre sikeredett, mint ahogy Bar Paly is elmegy butácska, ám rámenős, sztárságról álmodozó sztriptíztáncosként. Ugyanakkor Rebel Wilson szexmániás ápolónője inkább trendi és közhelyes, mintsem valóban szükséges figura, a nyugalmazott nyomozóként látható, veterán Ed Harris pedig nyilvánvalóan húzónévnek lett szerződtetve.
Hogy ezek után látjuk-e még Mark Wahlberg-et vígjátékban, az nyitott kérdés, azonban tény, hogy a legutóbbi alkalommal alaposan mellényúlt, amikor egy vérbeli(nek szánt) komédia kedvéért összeállt Will Ferrell-lel (Pancser police), s noha a Pain & Gain kétségtelenül színvonalasabb próbálkozás, ezúttal sem sikerült a maximumot kihozni a lehetőségből. Sokkal jobban tehát nem járt azzal, hogy a fapisztolyt izomagyra cserélte, habár az kétségtelen, hogy inkább való neki ez a szerep, és a film is tűrhetőbb, de még így is aligha pályafutása egyik legnagyobb sikereként gondol majd vissza erre a produkcióra.

Mindazonáltal a nagyobb siker, illetve annak elmaradása javarészt nem rajta, hanem azon múlt, hogy a téma feldolgozásának módja igencsak vérszegényre, illetve – bármennyire ellentmondásosnak tűnik – túlságosan régimódira s egyben trendire sikeredett, miközben a valóban újszerű és friss megoldások elmaradtak. Ami tehát Michael Bay-t illeti, ő alighanem jobban teszi, ha inkább megmarad a kaptafánál, vagyis az extrém látványosságokra, akciókra és robbanásokra építő produkcióknál, mivel immár kétségtelen, hogy azokhoz ért a legjobban.