Oppenheimer filmkritika

A forgatókönyv alapját egy 2005-ben megjelent, Pulitzer-díjas életrajzi kötet képezi, amely az American Prometheus: The Triumh and Tragedy of J. Robert Oppenheimer (Amerikai Prométheusz: J. Robert Oppenheimer diadala és tragédiája) címet kapta. Nolan a szokásokkal szembemenve egyes szám első személyben írta meg a forgatókönyvet, hogy ezzel is nyomatékosítsa szándékát az eme meglehetősen ellentmondásos figurával való azonosulásra.

A film tehát a híres-hírhedt tudós szemszögéből meséli el az atombomba megszületésének történetét, többé-kevésbé elénk tárva a férfi teljes életrajzát, az egyetemi évektől kezdve egészen a meghurcolásáig, majd későbbi rehabilitációjáig.

Természetesen egy ilyen produkciónál egyáltalán nem volt mindegy, ki játssza el a címszerepet, amelyre Cillian Murphy-t "csendes karizmája" abszolút alkalmassá teszi. Mellette valóságos sztárgárdát verbuvált össze Nolan a színészek terén Matt Damonnel és Robert Downey Jr-ral az élen, de még a kisebb mellékszerepekben is olyan nevekkel találkozhatunk, mint Gary Oldman, Kenneth Branagh, Jason Clarke, Casey Affleck, Josh Hartnett, Rami Malek vagy Alden Ehrenreich.

Jean Tatlock (Florence Pugh) csupán egy volt Oppenheimer (Cillian Murhpy) számos kapcsolata közül, ám ő volt az egyik legfontosabb

Miután a fiatal Oppenheimer (Murphy) rendhagyó módon megszerzi elméleti fizikusi diplomáját, kezdetét veszi igen kalandos karrierje, mialatt elismert kvantumtudóssá növi ki magát, ám közben kapcsolatba kerül az USA-ban egyre inkább elítélt kommunistákkal. Ennek ellenére a második világháború kitörésével és a náci fenyegetés fokozódásával mind sürgetőbbé válik egy új fegyver, az atombomba kifejlesztése, amelyen már Hitler tudósai is javában dolgoznak, ezért Leslie Groves ezredes (Damon) minden kétsége ellenére Oppenheimert bízza meg a Manhattan terv kivitelezésével.

Oppenheimer és tudóstársai kénytelenek versenyt futni az idővel, ám mint kiderül, nem csupán a németeket, hanem a kommunista Szovjetuniót is meg kell előzniük, ha el akarják kerülni azok globális dominanciáját. Mindazonáltal a nehézségek nem csupán külföldön, de otthon is halmozódnak: az állandó politikai machinációk, megfigyelés és kémjátszmák közepette protagonistánknak egyáltalán nincs könnyű dolga. Ráadásul Lewis Strauss, az Atomenergiai Bizottság későbbi vezetője (Downey Jr.) személyében komoly ellenlábasa akad, aki céljai elérése érdekében még Oppenheimer meghurcolásától sem riad vissza...

Lewis Strauss (Robert Downey Jr.) szenátusi pozícióra is vágyott, és ennek megfelelően igazi politikusként viselkedett

A végefőcímmel együtt három órás film mondhatni teljességgel kivesézi a címszereplőt, aki kétségtelenül ellentmondásos személyiség volt, ám legalább akkora lelkiismerettel és felelősségtudattal bírt, mint amekkora egóval. Nem véletlen, hogy Oppenheimert kora egyik legmeghatározóbb tudósának tekintik, akit ma már olyan nevekkel emlegetnek együtt, mint Albert Einstein vagy Stephen Hawking.

Mivel Oppenheimer zsenije és a Manhattan-projekt számos korabeli lángelmét vonzott magához, a filmben olyan korszakos nagyágyúkkal találkozhatunk, mint maga Einstein, Niels Bohr vagy Enrico Fermi, de például a magyar származású Szilárd Leót (akit mellesleg Haumann Máté alakít), illetve Teller Edét is láthatjuk, ráadásul az utóbbit igen fontos szerepben.

A produkció legfőbb, központi kérdése az, hogy ki hogyan viszonyul az atomprogramhoz, illetve általában véve a nukleáris fegyverkezéshez: ellenzi vagy támogatja? A kérdés persze egyáltalán nem egyszerű, mivel mindannyiuknak szembe kell néznie a dilemmával, hogy azzal, amit tesznek, vajon a világ megvédéséhez vagy elpusztításához járulnak-e hozzá. S mint ahogy a film remekül érzékelteti, a kettőt néha igen kevés választja el egymástól...

Albert Einstein (Tom Conti) is azok között van, akik felettébb aggódnak a nukleáris energia felhasználása miatt

Úgyszintén láthatjuk, hogy ebből Oppenheimernek is rengeteg nehéz pillanata és kellemetlensége származott, ami nagyban hozzájárult ellentmondásos megítéléséhez. Ám a film ennél sokkal többrétegűbb, és rengeteg különböző dologról szól, a kommunizmus elleni harctól és félelemtől kezdve az antiszemitizmuson és az emberi kapcsolatok bonyolultságán át, a politika és a diplomácia piszkos módszerein keresztül egészen a kvantumfizika szépségeiig.

Miután Nolan már készített mozit a relativisztikus fizikával a középpontban (Csillagok között), ami a világ egyik legbonyolultabb és legösszetettebb kérdésköre, ezúttal a kvantumfizika révén az atomok és szubatomi részecskék parányi és titokzatos világa kerül terítékre, ami ha lehet, még a relativitásnál is nehezebb terület. Szerencsére a veterán rendező minimális technikai zsargont használ, és még a kvantumfizika lényegének elmagyarázásából is képes romantikus jelenetet kerekíteni.

Groves ezredes (Matt Damon) első kézből kapja az ukázt a Los Alamos-i titkos bázis felépítéséhez

Nolan maximalizmusa ezúttal is alapjaiban határozza meg a produkciót, és újfent tanúi lehetünk, hogy a filmkészítés minden csínját-bínját behatóan ismeri. Ráadásul a fényképezésnél és egyéb technikai téren is mindig képes újítani: az IMAX kamerákkal felvett jelenetek még akkor is lenyűgözőek, ha ezúttal elsősorban nem akciózásra, hanem személyes történetek igencsak belsőséges elmesélésére használják őket. (Mellesleg ez az első alkalom, hogy IMAX kamerával vettek fel analóg fotográfiával készült, fekete-fehér jeleneteket.)

Tény, hogy Nolan filmjeit első körben mindig érdemes moziban megtekinteni, mivel azok éppen hogy rendre a filmszínházakra kerülnek optimalizálásra az ambiciózus alkotó által. Nincs ez másként az Oppenheimerrel sem, melynek forgalmazásánál már biztosra ment a rendező: a Tenet kálváriája után szakított a Warner stúdióval, mivel nem értett egyet a cégnek a filmeket a mozikban és a streaming felületen lényegében egyszerre bemutató stratégiájával.

Szintén Nolan tudását és rutinját dicséri, hogy amikor kell, a feszültséget is képes pattanásig növelni a fényképezés, a vágás és az agresszívvá váló zene és hanghatások segítségével. Ennek tetejében valamiféle humort is sikerült beleszőnie a narratívába, még ha általában eléggé sötét is az a humor egy ilyen témájú mozi esetében. Az összes külsőség és körítés ellenére azonban kétségtelen, hogy maga az üzenet a legfontosabb, és talán aktuálisabb, mint valaha.

Van, amikor csak felesége, Kitty (Emily Blunt) képes felrázni Robertet a kábult elkeseredettség állapotából

Ám mint már megjegyeztem, Nolannek nem csupán az atomfegyverekkel és a nukleáris energiával kapcsolatban akad rengeteg mondanivalója - szinte minden egyes párbeszéd tartalmaz valamiféle velős megjegyzést vagy gondolatot, ami a nézőt is folyamatosan arra kényszeríti, hogy járjon az agya. De akár csak egy-egy egyszerű dialógus is nagyon hatásos tud lenni, például amikor arról van szó, hogy igazából nincs rá tökéletes garancia, hogy az atomrobbanás láncreakciója nem fogja felemészteni a Föld teljes atmoszféráját.

Nolan mindent megtesz azért, hogy mi is átérezzük, amit a szereplői éreznek, ezért nem rest időnként felettébb szokatlan és radikális eszközökhöz nyúlni, melyek egyesek szemében akár megbotránkoztatónak tűnhetnek. A kiváló alakítások természetesen még átélhetőbbé teszik a látottakat, ami persze ilyen nagyszerű színészekkel megtámogatva majdhogynem el is várható.

Összességében tehát azt kell mondjam, az Oppenheimerrel kapcsolatban jóval több a pozitívum, mint a negatívum, de azért nem árt az utóbbiakról is szót ejteni, mert egyesek számára akár jelentős mértékben befolyásolhatják a moziélményt. Az egyik ilyen, hogy főleg a film első negyedére-harmadára jellemző a művészieskedés, amit Nolan egy kicsit talán túlzásba vitt, és nem mindenkinek fogja elnyerni a tetszését.

Sok amerikai hősként ünnepli Oppenheimert, de azért korántsem mindenki

A másik megkérdőjelezhető döntés az volt, hogy miután a tudósok sikerrel járnak és felrobbantják a bombát, és a film eléri a tetőpontját, a cselekmény még viszonylag hosszan folytatódik, csak személyesebb és többnyire visszafogottabb hangvételben (lásd Gyűrük Ura: A király visszatér-effektus). Innentől kezdve a produkció "életrajzi thrillerből" lényegében átmegy elnyújtott tárgyalótermi drámába, ami a korábbiakhoz képest nem igazán tudja fenntartani az igen magas emocionális szintet.

Olyan szempontból mondjuk meg lehet érteni Nolant, hogy így lesz kerek egész a címszereplő története. Ugyanakkor az is igaz, hogy a számos szereplő, elhangzó tény, érv és hivatkozás viszont egy idő után könnyen összezavarhatja a nézőt, aki adott esetben akár unatkozni is elkezdhet.

Tény, hogy egyáltalán nem könnyű film az Oppenheimer, de úgy gondolom, nagyon is megéri az anyagi, időbeli és szellemi befektetést. Habár nem igazán nevezhető populáris vagy közönségbarát mozinak, úgy gondolom, mindenképp megér egy próbát annak, akit nem riasztanak el túlságosan az embert gondolkodásra késztető alkotások, melyek közben még érzelmi szinten is felettébb hatásosan képesek működni.

Oppenheimer előzetes