Az előzetesek alapján erősen Hantaboy-folytatás szagú film nem ígér sokat, és bizony nem is nyújt sokat. Az igenember ötlete egyébként egy valós eseményen alapuló könyvből származik, amelyet Danny Wallace brit humorista írt, és adott ki még 2005-ben. A mindenre igent mondás koncepciója nem nevezhető rossznak, de már a kezdetektől kétkedtem, hogy erre egy teljes egészestés vígjáték építhető lenne. És igazam is lett: Carrey karaktere magától értetődően szinte azonnal galibába kerül, amint igent kényszerül mondani egy hajléktalan minden kérésére, és pénz nélkül találja magát egyhamar. A bajból Carl-t Allison (Zooey Deschanel) menti ki, egy alternatív rock zenekar énekesnője, akivel pár jelenet alatt össze is melegedik, az "igen"-ek miatt pedig egyik idétlen kalandból a másikba esnek, most már így kettesben. A tanulság: ha egy középkorú férfi mindenre igent mond, azzal ostoba, éretlen tinédzserré változtatja vissza magát, és még egy húszassal fiatalabb lány is beleesik.

De tényleg, Carrey úgy "Forrest Gumpolja" át magát egyik hülyeségből (utazás egy véletlenszerűen kiválasztott városba) a másik, még nagyobb hülyeségbe (bungee jumping), hogy azt bármelyik fősulis kollégista megirigyelné. A 46 éves színész jó harmincas lenne a filmbeli szerepe alapján, ám még akkor is hihetetlen, hogy valaki ennyire infantilis legyen ilyen idősen. A huszonéves Deschanel mellett pedig amúgy sem hinné el senki az öreg gumiarcúról, hogy 30. Még 40-nek is csak jóindulattal mondanám.
Amire ki akarok lyukadni az az, hogy itt lenne az ideje, hogy Carrey kinője ezeket a bárgyú, pofavágós szerepeket (és amúgy ugyanez áll Will Ferrellre is lassacskán). Érthetetlen, hogy minek tér még mindig vissza időnként ilyen filmekhez, amikor már réges régóta tudjuk, hogy sokkal többre képes: értelemmel és érzelemmel megtöltött szerepeket játszott el a Truman Show-ban, az Ember a Holdonban, vagy legutóbb az Egy makulátlan elme örök ragyogásában.

Ahogy Jerry Lewis karrierjében is egyszer eljött az a pont, ahol már túl idős lett ahhoz, hogy 6 éves módjára visítson, úgy Carrey sem ugyanaz már, mint régen volt. Őrült vigyorai, emberfeletti szemgúvasztásai már nem irányítottan anarchikusnak, hanem egyszerűen elmeroggyantnak, rémisztőnek hatnak. Ha van egy kis sütnivalója, akkor Az igenember lesz az utolsó filmje ilyen stílusban, és vénségére megpróbál végleg megkomolyodni. Ez tudjuk, hogy nehéz számára, de nem is lehetetlen, ezt több alkalommal bizonyíthatta már. De tegyük félre azt a jelentéktelen problémát, hogy a főszereplő szinte teljességgel hiteltelen, nézzük inkább a történetet! Nocsak, az sem nevezhető éppen túlzottan hihetőnek: egy felelősségteljes, biztos munkával rendelkező középkorú férfi miért borítaná fel fenekestül feleslegesen az életét? Az "agyafúrt" íróknak erre is megvan a megoldásuk: Carl tudniillik azt hiszi a motivációs guru megátkozta őt, és ha valamire is nemet mond, akkor rossz dolgok fognak történni az életében.

De ne mondja senki, hogy szőrösszívű vagyok, és a kákán is csomót keresek, természetesen nem kell egy jó vígjátékhoz szuperrealista sztori. Elég ha csak nevettet, és szórakoztatni tud, legalább egy-másfél órán át. Az igenember rendkívül egyenetlen, van egy-két kifejezetten humoros jelenet és dialóg, de mindegyikre jut minimum két-három nagyon nem működő poén, amelyeket csak kínos csend, és szemlesütés fog fogadni a mozitermekben. A háromszemélyes írógárda (Nicholas Stoller, Jarrad Paul és Andrew Mogel) által összehozott forgatókönyv a "high concept"-en, vagyis a közönségfilmekre jellemző, pár mondatban összefoglalható cselekményötleten egyszerűen nem képes túllépni, annál többet mutatni. Nem tudtam nem úgy érezni, hogy erről a filmről akár akkor is elmondhatnám, hogy láttam, ha mindössze csak az előzeteseivel találkoztam volna, és sosem ültem volna végig a másfél órás játékidejét.

Minden negatívuma ellenére egy jó nagy plusz pont jár Az igenembernek Zooey Deschanelért, akit nem lehet nem imádni akármilyen filmben is szerepel. Ezerszer jobban működnek azok a szcénák, amelyekben nem Carrey szerencsétlenkedik egyedül (ez ugyebár nagyrészt a film első fele), hanem Zooey-val közösen hülyülnek. Még a látható és egyben ijesztő korkülönbséget is képes lesz néha kiverni a fejéből a néző, hála ennek a gyönyörű és tehetséges színésznőnek.
A legtöbb mosolyt nem is Carrey bénázása csalta az arcomra – és ilyen talán még sosem esett meg olyan filmmel, amelyikben szerepel -, hanem egy kisebb mellékszereplő, a Carl hóbortos, Harry Potter-rajongó főnökét játszó új-zélandi újonc, Rhys Darby. A stand-up komikusként hazájában már nagy népszerűségre szert tevő Darby-nak ez az első filmszerepe, innen azonban csakis egyenesen felfelé vezethet az útja – érdemes már most megjegyezni a nevét.

Peyton Reed már lassan a veterán direktorok közé sorolható – habár mozifilmeket csak 2000 óta rendez, a televíziós pályafutását már majdnem 20 éve kezdte -, ennek megfelelően panaszkodni nem igazán tudunk, szépen stílusosan levezeti ezt a szösszenetet is. Annyira nincs módja egyedi látásmódot belevinni rendezésébe, mint a 2003-as színes-szagos Pokolba a szerelemmel-ben vagy a 2006-os közepecske, de legalább nem szokványos Szakíts, ha bírsz-ban tette, de azért védelmembe venném. Értelmet ő sem tud találni, sem mondanivalót, az összecsapott forgatókönyvben, ugyanakkor hálaistennek a konvencionális hollywoodi közönségfilmek kliséivel sem tömködte tele művét, legalábbis minimálisra csökkentette a számukat. A finálét mondjuk azért sikerült a lehető legkiszámíthatóbban csöpögősre összehoznia. A Warner Bros. Pofátlan önreklámozását (a Harry Potter-széria vagy a 300 is előtérbe kerül többször is) pedig tényleg nem lehet őrá kenni, az életemet tenném rá, hogy a pénzéhes stúdiófőnökök keze van benne.
Jim Carrey egyenetlen teljesítménye nagyon lerontja Az igenembert, amihez ha még hozzávesszük a mindenféle kreativitást nélkülöző forgatókönyvet is, akkor eredményül egy erősen közepes filmet kapunk. Zooey Deschanel miatt erős az a közepes, illetve a nevenincs mellékszereplő Rhys Darby miatt, semmi másért. Az igenember egy elvesztegetett lehetőség: papíron jól fest (eredeti sztori, elsőrangú színészek, jó rendező), de a vásznon leszerepel. Így belegondolva, ez mégiscsak egy Hantaboy 2. Ugyanazt a sémát követi, csak az épkézláb poénok hiányoznak, egy kicsivel jobb rendezés, és a tíz évvel ezelőtti, fiatalabb, üdébb, és feltarthatatlanul jobbra-balra rögtönző Carrey, aki percenként képes volt a földre küldeni minket egyetlen mozzanatával.