A varázslótanonc a középszerűség mintapéldája, és egyben bizonyíték arra is, hogy egy magával ragadó fantasy meséhez nem elég néhány sárkány és nagy adag bűbáj, ennél jóval többet, időt és energiát kell beleölnie a készítőknek. Egy meghatározott tábort talán meg tud fogni majd a film (véleményem szerint ez leginkább a 14 évnél fiatalabb fiúkat jelenti), de ezzel a korlátozott közönségcsoporttal, akárhogy is nézzük, nem fog sokra menni. A varázslótanonc végül is nem egy rossz, nézhetetlen darab, a saját súlycsoportján belül egészen tűrhetőnek mondható, de a legnagyobb hiba vele pont ez, hogy nem tud felülkerekedni saját sablonosságán. Ha úgy vesszük, az még rosszabb, mikor egy ehhez hasonló elvesztegetett lehetőséggel találkozunk, mint mikor egy, már a kezdetektől fogva bukott próbálkozással, aminek esélye sincs. Nem csoda hát, hogy a film egyik legjobb része a prológus, ami Arthur király közismert varázslójának, Merlinnek a bukását meséli el, mely az őt eláruló gonosz varázslónő, Morgana le Fay (Alice Krige) keze által történt. Halála előtt a nagy mágus három tanítványára hagyja tudását: Balthazar Blake-re (Nicolas Cage), Veronicára (Monica Bellucci) és Maxim Horvath-ra (Alfred Molina). Utóbbi azonban, miután Veronica Balthazart és nem őt választja, elárulja társait és Morgana oldalára áll. Balthazarnak sikerül Horvath és Morgana szellemét egy bábuba zárni, de ezért cserében nagy árat kell fizetnie – szerelme, Veronica is börtönbe zárul velük együtt.

Az elkövetkező évszázadokon át nyughatatlanul keresi Merlin utódját, míg végül a véletlen össze nem hozza vele, méghozzá New York városában. Mikor először találkozik Dave-vel (Jay Baruchel), a fiú még csak kilenc éves. Tíz évvel később azonban ismét felkeresi, hogy megtanítsa a varázslásra, melyre égető szüksége lesz, ha szembe akar szállni Horvath és Morgana párosával. Dave ekkor 19, és sokkal inkább a Becky nevű lány (Teresa Palmer) iránt érdeklődik, semmint az iránt, hogy egy 1000 éves varázsló oldalán harcoljon, villámokat és tűzgolyókat szórva. De Morgana jön, és a világ elpusztítására tör, úgyhogy nincs sok választása.
A varázslótanonc számos problémával bíró film, de az egyik legnagyobb ezek közül minden bizonnyal a kiszámíthatósága. Egyszerűen szörnyű, hogy alig pár perc játékidő elteltével, már körülbelül 99 százalékos biztonsággal megjósolható, hogy a történet hogyan fog véget érni, sőt, szinte az összes odáig elvezető lépés is. A klisék használata egy dolog, és az sem baj, hogy egy Disney-film nem próbálja újra feltalálni a spanyolviaszt, illetve megbontani a bevált, megszokott formulát, de megint csak más dolog a kreativitás abszolút hiánya, és az izzadságszagú panelekből történő építkezés is. Persze, hogy elvárjuk, hogy végül a jó győzedelmeskedjen a gonosz felett, de kiábrándító, hogy útközben egy meglepetés sem ér minket.

Az a szó, hogy „spoiler” tulajdonképpen értelmét és funkcióját veszti egy olyan film, mint A varázslótanonc esetében, mert amit látunk az lényegében semmi újszerű, vagy váratlan, csak a már oly sokat látott fantasy elemek egymás után fűzve, feldobva egy-két időközönként feltűnő akciójelenettel (kapunk egy egész jó autós üldözést), és megbolondítva közepesen vicces, inkább sitcom sorozatokba illő poénokkal, valamint egy unalmas tinédzser románccal. Talán épp a kiszámíthatósága és végletesen egyszerű szerkezete adja A varázslótanonc báját, hiszen ha nem ér minket meglepetés, akkor csalódás se érhet, és ha úgy adódna a helyzet, bármikor, bárkivel el tudunk csevegni a filmről, még ha a beszélgetőpartnerünk nem is látta – más kérdés, hogy ilyen helyzet felmerülését nehéz elképzelni. Jon Turteltaub rendező úgy jut el A pontból B pontba, majd onnan C-be és így tovább, míg a messziről kiszagolható befejezésig el nem érkezik, hogy az eredetiség szikráját sem képes felmutatni, ugyanakkor filmje mégsem laposodik el úgy igazán egyszer sem. A varázslótanoncot ugyanaz a félvállról vett igyekezet és éppen megfelelés jellemzi, ami Turteltaub korábbi munkáit is, példának okáért A nemzet aranyát és folytatását. Az úriember egy megbízható direktor, aki tudja, mit csinál, és akinek a kezében egy projekt nem fog szétesni, de nem is emelkedik epikus magaslatokba.

Ha mégis úgy döntenénk, hogy könnyed nyáresti szórakozásnak éppen A varázslótanoncot választjuk, és jegyet váltunk a filmre, akkor sem fogunk akkorát csalódni, hogy visszakövetelnénk a pénzünket. Minden előbb felsorolt negatívuma ellenére is vannak értékelhető aspektusai a produkciónak, az első és legfontosabb Alfred Molina, aki bár egyértelműen a Disney-től kapott vaskos csekk miatt vállalta el Maxim Horvath szerepét, mégsem volt képes csak úgy szimplán otthon hagyni professzionalizmusát. Az általa megformált ellenség a tipikus, tradicionális velejéig romlott gonosz, ám Molina olyan vitriolos iróniával közelíti meg a karaktert, hogy azt élvezet nézni. Alice Krige nincs ugyan egy súlycsoportban Molinával, de azért az ő Morganájának is meg vannak a maga pillanatai, mikor a színésznő bizonyíthat; nem túlzás kijelenteni, hogy ők ketten ellopják a többi szereplő elől a show-t. És nem hittem volna, hogy valaha ilyet fogok mondani, de Nicolas Cage játéka ez alkalommal talán összes filmbeli színésztársa közül a legvisszafogottabb. Nem érezzük kényelmetlenül magunkat minden egyes alkalommal, mikor feltűnik a vásznon, nem kínos minden szava, kézmozdulata és arckifejezése, semmi felesleges gesztus vagy manír. Hosszú ideje nem volt Cage ilyen szolíd, mértéktartó a színészi eszköztárát tekintve. Igen, ő egy minden egyes szemrebbenésével dollármilliókat kereső sztár, de ilyenkor jut az ember eszébe, hogy talán megérdemli a milliókat, ha egy A varázslótanonchoz hasonlóan félresikerült összevisszaságot is képes minden egyes szemrebbenésével feljavítani.

Cage (akinek ez már a harmadik közös munkája Jon Turteltaub-bal) nem leereszkedő az egyébként elég bugyuta matériával szemben, hanem maximális őszinteséggel, átéléssel adja elő azt. Finom, hihető szenvedély van a szemében, még akkor is, mikor a lehető legkamubb fantasy nonszenszt tálalja elénk. Sokszor azért köszörülik annyian nyelvüket Cage alakításain, mert sokkal többre hivatott, mint olyan piti szerepek eljátszására, amiket az utóbbi években elvállalt. Ez tény és való, Cage tehetséges, és ha akarja, nagyon is sokra képes – A varázslótanonc ékes példája, hogy érdemei közé sorolható az is, hogy egy szerephez sem áll úgy hozzá, mint ha felette állna.
Jay Baruchel méltó társnak bizonyul Cage mellé, figurája a szokásos kicsit őrült zseni-fiú, de ahelyett, hogy a legmagasabb fokozatra pörgetné, inkább visszafogja magát. Cage és Baruchel párosa tulajdonképpen van olyan jó, hogy azt kívánjuk, bárcsak egy sokkal eredetibb, szórakoztatóbb filmet írtak volna kettejük köré. Érdekességképp érdemes tudni, hogy A varázslótanonc ötletével maga Cage állt elő, és a Walt Disney stúdió 1940-ben készült Fantázia című rajzfilmének azonos című szegmense inspirálta. A film első felében még egy kis főhajtásra is jut idő, táncoló felmosókkal, seprűkkel és mindennel, ami szükséges – kissé bizarr, és oda nem illő jelenet, ráadásul elég sokáig is tart, a befejezése pedig kiszámítható.

A film fináléja – még fájó ihlettelensége ellenére is – elég látványos és hangos ahhoz, hogy élvezetes legyen. A speciális effektusok játsszák a főszerepet, és egy Jerry Bruckheimer (A Karib-tenger kalózai, Perzsia hercege) produkciótól kevesebb el sem várható, mint tökéletes kivitelezés. A trükkök szépen festenek, és lerí róluk az a temérdek pénz, amibe kerültek, de mégsem képesek többre, mint szemkápráztatásra. Ha lélekkel akarunk megtölteni egy történetet, akkor a CGI-re koncentrálva rossz helyen járunk, méghozzá nagyon. Ironikus, hogy egy varázslatról szóló film hiába van dugig látszatra bámulatos és sokat kóstáló effektusokkal, mégsem tud igazán megfelelni a „varázslatos” jelző feltételeinek. Mint megannyi blockbusternek, A varázslótanoncnak is egy kisebb államot kitenne az írógárdája: Lawrence Konner, Mark Rosenthal, Matt Lopez, Doug Miro, Carlo Bernard és még ki tudja mennyi, a stáblistán magának helyet ki nem érdemlő bérenc dolgozott a forgatókönyvön. Nem ez az első eset, és biztosan nem is utolsó, hogy ennyi ember sem volt arra képes, hogy egy erős, minden szálat kordában tartani tudó narratívát összehozzon. Mikor egy film forgatókönyvének elkészültéhez fél tucat, vagy annál is több író szükségeltetik, az gyanút keltő jel arra, hogy annak a filmnek el sem kéne inkább készülnie. Az lesz majd a szép világ, ha ezt az illetékes fejesek is megtanulják egyszer.
Nehéz feladat lenne alaposan földbe döngölni A varázslótanoncot, ahogy hasonlóképpen nehéz lenne az egekbe magasztalni is, mert annyira inkonzisztens minőséget mutat. Egy részről ott vannak a profi színészi munkák, a látványos akciójelenetek és az a pár valóban humoros momentum, más részről viszont a forgatókönyv hihetetlenül gyenge lábakon áll, a rendezés közepes és az eredetiség fájóan hiányzik a film teljes 100 percnyi játékidejéből. A fiatal nézők járnak a legjobban, akik garantáltan élvezni fogják a látványt és a végletesen egyszerű sztorit, míg mi többiek három lehetőségből választhatunk: nyugodt szívvel kihagyhatjuk; ha nagyon unatkozunk, beülhetünk rá; vagy elkísérhetjük saját vagy rokon gyermekünket a moziba, aki úgyis ki fogja követelni a megtekintést.