A történet középpontjában Gregory Van Huffel (Lacheau), az Alibi.com nevű vállalkozás ifjú vezetője áll, aki üzlettársával, Augustinnal (Julien Arruti) valamint új alkalmazottjukkal, Mehdivel (Tarek Boudali) megdönthetetlen stratégiákat és kellően meggyőző helyzeteket dolgoz ki annak érdekében, hogy fedezze klienseit. Talpraesettségben és kreativitásban mindig topon lévő „hőseink” még a legképtelenebb problémákra, kérésekre is tudnak megoldást, legyen szó félrelépésről, a lottónyeremény eltitkolásáról vagy akár az iskolakerülésről.

Greg gondtalan és független életét azonban alaposan felkavarja, hogy beleszeret a szép szőke lányba, Flo Martinba (Élodie Fontan), aki viszont mindennél jobban gyűlöli a hazugságot és a nem egyenes férfiakat. A srác hiába rejti el barátnője elől, hogy mivel foglalkozik valójában, mert amikor Flo bemutatja őt a szüleinek, kiderül, hogy a lány apja, Gérard (Didier Bourdon) szintén az Alibi.com kliensei közé tartozik.

S bár a kialakult patthelyzet egy ideig mindenkinek megfelelni látszik, a hazugságok hamarosan elkerülhetetlen bonyodalmakhoz és rengeteg improvizáláshoz vezetnek…
A film kulcsa nyilvánvalóan az érdekes, elvileg valóban létező cégek mintájára létrejött alapötlet, amiben – noha etikai szempontból nem túl korrekt dolog -, csakugyan van perspektíva, lévén remek alapanyagként szolgál egy vígjáték számára. A premisszától eltekintve alapvetően a hasonló szituációs, megcsalásra, hazugságokra és fatális véletlenekre építő komédiák bevett fogásaival él a produkció, némileg modernizálva – mondhatni aktualizálva, a kurrens trendekhez igazítva – azokat.

Lacheau és alkotótársai ugyanakkor elkövették azt a hibát, hogy igyekeztek mindenféle ízlés és korosztály számára megfelelő poénokat bedobni, ami viszont oda vezetett, hogy a film könnyen megoszthatja a közönséget, amennyiben bizonyos fajta humor egyeseknek bejön, mások számára viszont irritáló, gusztustalan vagy akár sértő is lehet.
A popkulturális, illetve filmes utalásokkal még nincsen gond, mert vagy felismeri és érti őket valaki, vagy nem – ugyanakkor nem mindenki bírja például végignézni, ha állatokkal kegyetlenkednek vagy bajuk esik, és mondjuk azok gyomra, akik vevők a klasszikus szituációs komédiákra, nem biztos, hogy beveszi a relatíve sok, manapság szintén divatos altesti és nyíltan szexuális jellegű geget.

A célközönséggel kapcsolatos kételyek mellett az persze teljesen nyilvánvaló, hogy a film nem kisgyerekeknek készült, amit egyértelműen jelez a 16-os korhatárbesorolás. Noha az erkölcsi iránytű igencsak kileng a cselekmény közben, egy komédiának nem is feltétlenül az a dolga, hogy túlzásba vigye a moralizálást.

A kellőképp megnyugtató befejezés tekintetében ez így is történt, ahol végül szerencsére a dolgok is a helyükre kerülnek. Összességében annyi elmondható, hogy el lehet nevetgélni a látottakon és másfél órára könnyed kikapcsolódásban lehet részünk, ha meg tudjuk bocsátani a személyes ízlésünknek nem tetsző húzásokat.
Ugyanakkor a produkcióval kapcsolatban azt is elkönyvelhetjük, hogy az alapötleten túl sok újdonsággal vagy igazán meglepő dologgal nem találkozhatunk, vagyis lényegében a klasszikus és a mai szituációs komédiák jól ismert eszköztárával operál, sajátos, ám a maga módján szórakoztató egyveleget nyújtva. A minőség tekintetében az alkotás hozza egy átlagos tévéfilm szintjét, sőt a kisképernyőn megszokott vígjátékok között inkább a jobbak közé sorolható.

Az Alibi.com tehát kreatív kiindulópontja ellenére nem egy hatalmas durranás, inkább olyasmi, amit az ember szívesen elnéz egy esős délután vagy egy unalmas este alatt a televízióban – vagy, ha épp nincs jobb dolga vagy ötlete, és nem gyűjt másra, akkor akár egy moziban is.