Figyelem! Ez a cikk már több, mint egy éves! A benne lévő információk elavultak lehetnek!
gocsa
Ha megszólítanánk az utca emberét, és megkérdeznénk, hogy ismeri-e a Spielberg, Lucas vagy Cameron neveket, garantáltan, de legalább 99,99%-os biztonsággal azt állíthatjuk, hogy igent mondana - és nagy valószínűséggel még filmcímeket is tudna az adott alkotókhoz kötni. Viszont ha azt mondanánk Neil Marshall, vajon ki kapná fel a fejét rá? Roppant ironikus egy helyzet, már csak azért is, mert az említett angol rendező 11 évesen, Az elveszett frigyláda fosztogatóit látva határozta el, hogy ő mindenképpen a filmszakmában fog elhelyezkedni és bizony karriert csinál magának. A filmipar szomorú, de igazából érthető igazsága, hogy a nézők mérvadó többségének figyelmét csak a nagyköltségvetésű, A-listás presztízzsel bíró projektek, illetve azok direktorai keltik fel, a fókusz Spielbergekre és Lucasokra helyeződik, míg a jóval kisebb büdzsékből dolgozó, jobb, pontosabb terminus híján csak B-moziknak nevezhető produkciókat készítő rendezőknek gyakorta évtizedeket kell várniuk arra, hogy hasonlóképpen elismerjék őket - sőt, az is megesik, hogy meg sem élik már azt a kort, amikor megkapnák a megérdemelt rivaldafényt. Vegyük például a zombihorror szülőatyjának tartott George A. Romerót, vagy a B-mozik királyaként aposztrofált producer-rendezőt Roger Cormant, kiknek hozzáértésük és szakértelmük, ha zsánerfilmekről van szó, vitathatatlan, és képesek voltak valóban művészi értékkel bíró produktumokat is letenni az asztalra. Mindezek ellenére csak az utóbbi évtizedben kezdte a szakma és a nagyközönség is egyaránt észrevenni őket; Corman a tavalyi Oscar-gálán egy tiszteletbeli szobrocskát is kapott.
Ha csak tisztán ebből az imént taglalt felismerésből indulunk ki, könnyen kimatekozhatjuk, hogy Neil Marshall kábé a 2030-as évekre fog eljutni arra a szintre, hogy végre kiérdemel egy tiszteletére tartott gálát, munkásságát elismerő, valamire való díjat vagy mondjuk egy filmográfiáját lefedő retrospektív mozimaratont, megspékelve egy róla szóló dokumentumfilmmel. Akárhogy is nézzük, mire komolyabban is odafigyel az igencsak felszínes, sekélyes publikum erre a roppant tehetséges úriemberre, már régesrég el lesz késve. És ezt azért állíthatom ekkora magabiztossággal, mert már most el van késve. Marshall 2002-ben debütált Démoni harcosok című farkasemberes horrorfilmjével, azóta pedig újra és újra bebizonyította már, hogy ha kemény, véres és alaposan összerakott műfaji filmről van szó, akkor nála jobbat keresve sem találhatunk a jelenlegi palettán. 2005-ös második rendezése, A barlang az elmúlt húsz év egyik legjobb horrorja, zsigeri erővel, teljesen váratlanul támadta meg nézőit, míg a 2008-as Végítélet, mely amolyan Mad Max és Menekülés New Yorkból kombó volt, már ugyan nem sikerült fele olyan jóra sem, mégis megvoltak a maga élvezhető pillanatai. Marshall legújabb filmje, A kilencedik légió ismételten főhajtás klasszikusok előtt: Ridley Scott műfaj-feltámasztó Gladiátorának bizonyos elemeit ötvözi a Rambo franchise legszebb hagyományaival. Talán elsőre bizarrnak tűnik az ötlet, de működik, ezt én személyesen garantálhatom.
A kilencedik légió egy római katona történetét meséli el, aki az ellenséges erők által uralt területre kerülve egyedül saját leleményességére és nem mindennapi harci tudására utalva igyekszik túlélni. A címben is szereplő kilencedik légió egy maroknyi kiválasztott katonát foglal magában, kiket kiküldenek egy távoleső észak-angliai erődbe, időszámításunk szerint 117 környékén. Feladatuk, hogy megvédjék a Római Birodalom betonbiztosnak éppen nem nevezhető határait az azt támadó kelta törzsszövetség, a Piktek ellen.
A gerilla hadviselést folytató barbárok semmiképp sem hajlandóak behódolni a Birodalom előtt, inkább életüket adják, és küzdelem során esnek el, semmint, hogy igába hajtsák őket. A film főszereplője Quintus legionárius (az ír Michael Fassbender, akinek eddigi legemlékezetesebb szerepe talán Tarantino Becstelen brigantykjában volt, mint Archie Hicox, a brit hadnagy), akit a Piktek foglyul ejtenek, mikor megindulnak az erőd ellen. A bátor római egyhamar megszökik fogvatartói keze közül, és összetalálkozik a Virilus tábornok (Dominic West) vezette légióval, mely szintén északra tart, hogy a keltákat leigázza.
Sajnos a Virilus csapatát iránymutatással ellátó, és állítólag hű szolgálatot nyújtó, Etain (az ex-Bond-lány, Olga Kurylenko) valójában a rómaiak háta mögött összejátszik az ellenséggel. Etain a katonákat egyenesen egy csapdába vezeti, melyből mindössze páran jutnak ki élve. A véres mészárlást követően Quintus elindul a fogságba esett Virilust kimenteni, majd maroknyi honfitársával együtt visszajutni a határon belülre, mielőtt a Piktek mindannyiukkal végeznének. A kilencedik légió cselekménye egyszerű, követhető, kellően brutális, de nem arcátlanul ostoba, és tulajdonképpen semmi olyat nem nyújt, amit ezelőtt ne láttunk volna már kismilliószor. Marshall sikerei, mint B-filmes maestro, éppen annak tulajdoníthatóak, hogy még annak ellenére is frissnek érződnek munkái, hogy nem újít semmit a bevált formulákon. Komolyan veszi a filmjei témáját, de éppen csak annyira, hogy ne essen át a ló túloldalára, és át ne csapjon önparódiába. Akárcsak A barlang és a Végítélet, A kilencedik légió sem kezd el kikacsintós utalásokkal elárasztani minket, nincsenek belső poénok, mégis mindvégig érezni bizonyos korábban látott klasszikus filmek esszenciáját. A komolyság ambivalens mód mégsem vesz el A kilencedik légió által nyújtott szórakoztatásból, az első percétől az utolsóig kész élvezet nézni.
Az olyan narratív klisék, amiktől általában mi szégyelljük el magunkat a készítők helyett is, amik ordítóan hanyagul lettek kezelve, és amik sokkal inkább szemet szúrnak egy olyan nagy csinnadrattával járó és nagyköltségvetésű produkcióban, mint például az idei Robin Hood, azok A kilencedik légió esetében könnyebben el vannak nézve. Marshall és az egész stáb őszintesége, lelkesedése és szaktudása átitatja a film minden képkockáját (ez igaz Marshall mindegyik korábbi munkájára), így a kevesebb pénzt ellensúlyozza az az odaadás, amit miattunk, a közönség miatt öltek az elkészítésbe - mindent a szórakoztatásért, ugyebár. Mikor egy író, vagy rendező szívéből szereti a filmek világát, és dolgát (vagyis az írást és rendezést) legalább annyira saját maga miatt, mint amennyire miattunk teszi, azt érezni. És ha már a Robin Hood szóba jött, gondoljunk bele, az egyre inkább humortalanná váló Russell Crowe helyébe a hihetetlenül karizmatikus Fassbendert képzelve, Marshall-t pedig a direktori székbe ültetve, mennyivel jobb film jöhetett volna létre. A kilencedik légió rácáfol arra a tévhitre is, hogy a szandálos filmeknek mindenképpen nagyszabásúnak, epikusnak kell lennie: Marshall ugyan nem veti meg a relatíve grandiózus és látványos akciójeleneteket, de ami a karakterközpontúságot, illetve magát a központi szereplők számát illeti, inkább afféle római kori westernnek lehet nevezni a látottakat. Ha a történetet áthelyeznénk a 19. századi vadnyugatra, a katonákat pedig lecserélnénk cowboy-okra, akár egy revizionista westernt is kaphatnánk.
Marshall talán nem annyira precíz és megfontolt, ha akciójelenetek felvételéről van szó, mint a veterán Ridley Scott vagy a Mad Max karmestere, George Miller, de minden kisebb fogyatékosságát kárpótolja a literszám fröcsögő vér és explicit erőszak. Célja nem egy befelé forduló, magvas mondanivalót prezentáló művészfilm, ez a napnál is világosabb, a B-mozik kelléktárának nagy részét magához véve gyors vágásokkal tarkított, feszült akciókat épít fel. A csatatéren nincs helye a szavaknak és a finomkodásnak, a rómaiak és a Piktek nem tárgyalás útján kívánják rendbe tenni a konfliktusukat.
Mindezt félretéve, azért mégis jut hely mögöttes tartalomnak is A kilencedik légióban. Akárcsak egyik nagy elődje, George A. Romero, úgy Marshall is igyekszik egy leheletnyi társadalmi kommentárt belefűzni a történetébe. Nem kell hozzá rengeteg képzelőerő és elvonatkoztató képesség sem, hogy a Piktek helyébe irakiakat vagy afgánokat lássunk, míg a rómaiak egyértelműen az amerikai (és persze brit) hadseregnek feleltethetőek meg. A hasonlat szépen megáll a lábán, és az absztrakció nem is túl erőltetett, egy B-filmhez viszonyítva pedig kifejezetten intelligensnek is találhatjuk.
Fassbendertől és Westtől egyáltalán nem idegen A kilencedik légió által képviselt műfaj; korábban már vállvetve harcoltak Spártáért a 300-ban. Mindkét film hasonló témát dolgoz fel, mítoszokból és történelmi tényekből építkezik, ám a 300 a csata dicsőségére helyezte a hangsúlyt (na meg az ilyen-olyan úton optikailag feltuningolt hasizmokra), addig Marshall a csata elenyésző számú túlélőjére fókuszál, és a magasztos eszméket inkább vérben és belekben áztatott ősi ösztönökre cseréli. A film lényegében egyik oldal mellé sem áll, bár elkerülhetetlen, hogy az embertelen római birodalommal szemben ne érezzünk megvetést. A Fassbender által megformált legionárius, aki nyilvánvalóan a történet főhőse, azonban meglepő emberséget, empátiát mutat: a Piktekkel szemben álló erőket képviseli, de egyfajta csodálattal, tisztelettel is tekint rájuk. Marshall nem démonizál, ahogyan azt például a jelenkori média teszi éppen aktuális ellenfeleinkkel. Sam McCurdy, Marshall megszokott operatőre, csodálatos képekkel kápráztat el minket, sötét, de evilági hangulatú légkört teremt, mely kiválóan illik a film stílusához. A Démoni harcosokkal és A barlanggal összehasonlítva A kilencedik légió megközelítése (ami a fényképezést illeti) már könnyebben befogadható egy hétköznapi mozibajárónak is.
A kilencedik légió nem tud nagy, A-listás sztárneveket felmutatni, és nem is került dollárszázmilliókba, de kikapcsol minket, és képet másfél óra színtiszta szórakozást nyújtani. Marshall ezúttal sem múlta felül önmagát és eddigi legjobb filmjét, A barlangot, de ismét letett egy tökös B-mozit az asztalra. Az agyunkat csak annyira dolgoztatja meg, hogy még épp tudjuk, hogy a helyén van, a többi érzékszervünket viszont maximálisan kielégíti. A kilencedik légió az utóbbi évek egyik legjobb zsánerfilmje és a B-kategória egyik új gyöngyszeme.
