Mivel a trilógia összes darabját gyakorlatilag egyben, egyetlen hosszabb forgatás keretében vették fel a 2011-es és 2012-es esztendőben, a Smaug pusztasága végleges formájának kialakulása jobbára a leforgatott anyag speciális effektusokkal kiegészített változata összevágásának függvényét képezte. A Váratlan utazás egyfajta emocionális tetőponton ért véget, miután az Erebor visszafoglalására indult kompánia megmenekült az elpusztításukra törő orkok halálos szorításából, a Gollamtól ellopott Egy Gyűrű birtokában lévő, meglepő bátorságról bizonyságot tevő Bilbót (Martin Freeman) pedig társai, a Tölgypajzsos Thorin (Richard Armitage) által vezetett törpök végleg befogadták maguk közé. A Smaug pusztasága bevezetésében tanúi lehetünk, hogyan indult egy évvel korábban az egész küldetés az öreg varázsló Szürke Gandalf (Ian McKellen) és Thorin találkozásával, majd rögtön a jelenbe ugrunk, ahol hőseink tovább menekülnek a bosszúszomjas Azog (Manu Bennett) orkjai elől.

A Magányos Hegy felé vezető útjuk során ezúttal is találkoznak különös teremtményekkel, mint például a bőrváltó Beorn-nal (Mikael Persbrandt) és jónéhány óriáspókkal, mígnem a Bakacsinerdő mélyén néhány régi-új ismerősbe botlanak a büszke Thranduil (Lee Pace) és magának való népe, az erdei tündék személyében. Míg az utóbbiak királya és Thorin közötti ősi viszály tovább dúl, hátráltatva a törpök küldetését, Gandalf a Barna Radagast (Sylvester McCoy) által felfedezett sötét fenyegetés felderítése közben ütközik komoly akadályba, s gyűlik meg a baja az egyre erősödő Fekete Mágussal, illetve annak növekvő hadseregével. S hogy végül sikerül-e a törpöknek a betörőnek kinevezett Bilbo segítségével visszavenniük Erebort és a benne rejlő töméntelen kincset, ahhoz természetesen Smaugnak, a rettegett s legyőzhetetlennek hitt sárkánynak is lesz egy-két szava…
Mindez önmagában egyáltalán nem hangzik rosszul egy Hobbit-film tartalmaként, és valóban, kaland ebben az epizódban is akad bőven. Ugyanakkor a Smaug pusztasága feltűnő módon a közbülső folytatások, illetve a trilógiák középső részeinek tipikus betegségeiben szenved, mely a film végére és egészére egyaránt rányomja a bélyegét. Míg egyes figurákat, témákat kidomborít, másokat igencsak elhanyagol, ráadásul a történet egy cliffhangerrel, vagyis a cselekmény kellős közepén, sőt éppen a tetőpontján, a befejezetlenség csalódást keltő érzetével ér véget. Ennek tükrében a korábbiaknál is jogosabban vitathatónak tűnik a döntés, hogy három részre szabdalták a forgatókönyvet, meglehetősen erőszakos módon megtörve a sztori természetes kibontakozását – annak ellenére, hogy nyilván mindenki tisztában van a ténnyel, hogy végül az anyagi szempontok döntöttek az ésszerűség helyett, mint ahogy az Hollywoodban manapság általában lenni szokott.
A Smaug pusztaságát elnézve utólag az az érzés marad az emberben, hogy az egész csupán arra szolgált, hogy megágyazzon egy módszeresen előkészített végjátéknak, mely felé ugyan eseményekkel és kalandokkal teli módon, azonban valahogy mégis kérdésekkel és hiányérzettel teli, a cselekménnyel és a szereplőkkel kapcsolatban is kielégítetlenül haladunk. A film tehát távolról sem olyan komplett folytatás érzetét kelti, mint például az egykor szintén a levegőben lógó, kevés válasszal, ám annál több kérdőjellel véget érő A birodalom visszavág, ahol viszont mind a sztori valamiféle megoldással azért lezárt bonyolódása, mind a főszereplők fejlődése nagymértékben hozzátett a kiteljesedőben lévő legendához. Itt azonban ilyesmiről csupán hellyel-közzel beszélhetünk, és az egyes karakterek nemhogy további mélységet kapnak, de gyakran még csak nem is szerethetők.
A gond egyfelől az, hogy a címszereplő Bilbo időről-időre háttérbe kerül, és kevés az igazán prominens, azonosulásra alkalmas figura – Gandalf tettei még csak-csak érthetőek (csak épp elválik az útja a törpökétől), a másik fő protagonistának beállított Thorin motivációi és döntései viszont egyre inkább megkérdőjelezhetők, amire a narratíva rá is játszik, minden bizonnyal a befejező részre tartogatva a feloldozást. Másrészről a mellékszereplők között is nehezen találunk egyértelműen pozitív figurát, ami pedig egy, alapvetően a jó és a rossz küzdelmét bemutató fantasy esetében nem volna hátrány. Ott van például a látszólag kulcsszerepet játszó Bárd (Luke Evans), aki segít ugyan a Magányos Hegy felé igyekvő csapatnak, először mégsem bízunk benne, míg a film végére teljességgel fordul a kocka, és Thorinékkal szemben majdhogynem őt tüntetik fel előttünk a jó ügyért küzdő figurának.
De ugyanúgy beszélhetnénk Legolasról (Orlando Bloom), Thranduil mesterien íjazó és harcoló fiáról, aki eredetileg nem szerepelt a Hobbitban, Peter Jacksonék azonban az ismerős arcok számának növelése és a kontinuitás végett a GYU után ebbe a trilógiába is beleírták. Legolas jelleme, bár ismerősen hat, igencsak felemásra sikeredett – neki azonban legalább vannak szimpatikus megnyilvánulásai, ami többnyire kifejezetten ellenszenves, fennhéjázó és önelégült apjáról már nehezen állítható.
Szerencsére Jackson és társai hozzájuk kapcsolódóan megteremtették Taurielt (Evangeline Lilly), minden bizonnyal azzal a céllal, hogy motiváló erőként, illetve önálló gondolkodású, energikus női karakterként szolgáljon, aki egyértelműen a legpozitívabb tünde figura ebben az epizódban, s egy alkalommal még Liv Tyler Arwenjének éteri alakját is sikerül megidéznie. Tauriel sejtelmes és plátói viszonya Kilivel (Aidan Turner) szintén a film egyik pozitívuma – azzal a Kilivel, aki a törpök társaságából még leginkább előtérbe kerül ebben az epizódban, ezért vele tudunk a legjobban együtt érezni közülük.
Mindez azonban mit sem változtat a tényen, hogy a GYU-ra annyira jellemző belső konfliktusok, vívódások, melyek ugyan néha a Smaug pusztaságában is tetten érhetők, jelen esetben jobbára nüansznyiak, s ha nem figyelünk eléggé, könnyedén átsiklunk felettük. Ezúttal nincsenek igazán felemelő és humánus mozzanatok, mint az első részben, s hiába vetődnek fel elszórtan a Tolkientől megszokott, filozofikus témák, úgymint az egyes népek életének összefonódása, az emberség hiánya, az önzés és az elvakultság ára meg hasonlók, ezek többnyire olyan röviden és felszínesen kerülnek tárgyalásra az egymást váltó történések és akciójelenetek közepette, hogy szinte teljesen elsikkadnak. Néhány kiszólástól, egy-két emocionális tetőponttól – vagy inkább csak kiugrástól – eltekintve tehát a cselekmény igazi sarokpontok nélkül gördül előre az elkerülhetetlen végső összecsapás felé.
Sajnos a sablonosság egyéb formákban is megnyilvánul, úgymint a már sokszor látott fordulatok és megoldások, klisészerű és banális dialógusok, a jellemfejlődés bemutatásának rovására menő akció-orientáltság – s ráadásul újfent visszaköszönnek a túlzásba vitt jelenetek és gegek, melyek persze már a GYU-ban is előfordultak, itt valahogy mégsem olyan szórakoztatóak vagy elnézhetőek. A zene sem olyan emlékezetes, mint az első részé, hiányoznak az igazán megjegyezhető motívumok – vagyis összességében kijelenthetjük, hogy a Smaug pusztaságában még kevésbé, de legalábbis csak elvétve jön elő ugyanaz a varázslat, amit a GYU esetében megszokhattunk, és így az egésznek sajnos inkább erőltetett blockbuster, mintsem ihletett és epikus folytatás szaga van.
Az eddigiek alapján az olvasóban kialakult, minden bizonnyal felettébb lehangoló vélemény mindazonáltal nem egészen helytálló, s hogy teljes legyen a kép, természetesen a filmmel kapcsolatos pozitívumokról sem szabad megfeledkeznünk. Ezúttal legalább a lassú és nehézkes bevezetést nem kell kivárnunk, és akit zavartak a dalbetétek a Váratlan utazásban, annak szintén jó hír, hogy ilyenekkel most nem kell szembesülnie. A Smaug pusztasága alapvetően izgalmas, majdnem végig lendületes és dinamikus, alkalomadtán akár még fordulatosnak is mondható – habár óriási meglepetésekre nyilván nem kell számítani.
A GYU-hoz való átkötések továbbra is jók és üdvözlendők: többek között tanúi lehetünk, ahogy Bilbo egyre inkább a gyűrű befolyása alá kerül, valamint annak, hogyan növekszik a gonosz Szauron hatalma Középföldén. A hangulatteremtés kicsit döcögős ugyan, de helyenként nagyszerűen sikeredett – legfőképp a vészjósló légkört árasztó Dol Goldur esetében, ahová Gandalfék azért érkeznek, hogy elkergessék a Sötét Mágust. A kockán forgó tét súlyát még inkább érezzük – olyannyira, hogy néha szinte agyon is nyom bennünket, mivel vele szemben sokszor már túlságosan is kevés a könnyedség és a lazább, kevésbé komor pillanatok száma, ami a film végének közeledtével egyre inkább elmondható.
Ellenben úgyszintén örvendetes – ahogy azt az előzmények tükrében várni lehetett -, hogy a látvány és a vizuális trükkök elsőrangúak, az új-zélandi tájak pedig még mindig elképesztően gyönyörűek, hűen visszaadva Középfölde vadregényes világát. A Váratlan utazás elő-előforduló képhibáival szemben ezúttal a sztereoszkopikus 3D-hatás sem annyira zavaró, inkább szolídnak, ha nem is teljesen feleslegesnek nevezhető, miután viszonylag kevés jelenetben jut igazán szerephez. (Mindezt a hagyományos frissítési rátával vetített film alapján állíthatom, ám megjegyzendő, hogy elvileg a Smaug pusztasága is a Váratlan utazás esetében használt, dupla képkockasebességet alkalmazó technikával készült, ami állítólag immár mentes az egy évvel korábbi vetítések hibáitól.)

Noha a karaktereken, a vágáson és a zenén még dolgozhattak volna az alkotók, a kisebb csalódás ellenére természetesen nagyon is várós az egy év múlva esedékes konklúzió, ami újfent rettenetesen távolinak tűnik. Addig nem tehetünk mást, mint hogy reménykedünk, Peter Jackson egy, a Tolkien világához valóban méltó befejezést kerekít majd a széria végére.