Szemem előtt egy falu volt, nem nagy, éppen akkora hogy képes legyen a heti néhány kereskedőhajó rakományát szekéren a három birodalom fővárosába szállítani. Ez az út nagyjából három napot vett igénybe, de lóval, egyedül akár a második nap estéjén is megérkezhet az ember, feltéve ha kora hajnalban indul és nem alszik túl sokat.

Tizenhárom éve, hogy utoljára Messogor birodalmában jártam, ez a kis falu akkor még nem létezett, egy fogadó állt itt és a kereskedők céhe, közvetlen a dokkok mellett. Nagy virágzásnak és fellendülésnek nem nevezhető, de mégis megváltozott a táj. A fogadó mögött diófák voltak, néhány sor, mögötte pedig a makkerdő, ahogy a helyiek hívták.
Ennek mára nyoma sincs, néhány ház, egy romos viskó és három holdnyi répaültetvény lett helyette.

A kikötőmester bejegyezné a hajót, számoljatok el a rakománnyal. – Hangzott a kapitányi parancs a legénység felé. Elhaladtam egy piramis kalapos fickó mellett, kinek borostáján csorgott a déli vörös, a bor amely oly olcsó, hogy a boltosok sem árulják, kék ingének ujjain pedig a szaft, amelyet a szájáról törölhetett oda, miután a sült disznócsülköt rágás nélkül lenyelte és felpattant mert meglátta hajónkat.

-Uram maga ki és midolga itt? A kereskedők nem léphetnek partra, maradjon a stégen. -Távolodó lépteim egyre jobban zavarták a kikötőmestert, de kövér volt így ha akart volna, sem tudott volna utolérni. Néhány méterrel arrébb
még hallottam, ahogy azt kiabálja mit fog velem tenni a kikötő őrsége, és hogy jöjjek vissza. Hiába, a két kontinens között csak hét éve ért véget a háború, amelyből gyerekként menekültem el délre, mikor apám feltett egy hajóra, melynek útiránya egy kis sziget, ahol csak két apró falu és egy kikötő zavarta a természet békéjét.

A stég végén a két őr, akik mindjárt nekemugranak és félbevágnak, gondoltam magamban. Továbbhaladtam, egy kis erszény leesett oldalamról, a két őrt pedig szelíden, tenyereimmel félretoltam, miközben elhaladtam köztük. Amint eltávolodtam hangos vigohást hallottam hátulról, a két bárgyú felvette a földről a bőrben lapuló kavicsokat, megrázták és fel sem tűnt nekik hogy a hangja nem is hasonlít a pénzhez.
Fél füllel még hallottam, ahogy azon kacagnak, hogy ma mennek Rozin egy kört és leisszák magukat a drágábbik vörösel. A drágábbik vörössel, amely még mindig az olcsóbb vörös volt, csak más néven és kétszer olyan drágán.

A fogadó mellett egy lovászfiú etette fürgén a lovakat, majd a hátul röfögő disznókat. Odabiccentettem, ekkor eldobta a vasvillát, kezet törölt koszos kötényébe és felajánlotta szolgálatait.
-Egy lovat kérek, gyorsat. – Fél perc csend után reagált és nehezen, de kinyögte:
-van fekete fehér sörénnyel, fehér barna sörénnyel és barna..
Itt félbeszakítottam: -fekete sörénnyel?
-A srác felugrott és tapsolni kezdett. -Úgy vaaaan, melyiket adhatom uram?
-Elvinném a feketét fekete sörénnyel.

Nagyra nyíló kerek szája érthetővé tette hogy nem érti mit kérek.
-Menj be fiam és kérdezz rá a fogadósnál, már előkészítette nekem! -A srác azzal beszaladt, nem is zavarta hogy évek óta ő eteti a lovakat és még sosem látott fekete lovat fekete sörénnyel.
Kihasználva a taverna munkaerejének alkalmatlanságát, feltettem a kengyelt a barna lóra, rákötöttem zsákomat, melyben többek közt egy váltás ruha, és némi élelmem volt, és elvágtattam a látóhatáron túlra. Nagyjából egy óra lovagolás után elővettem térképemet zsákomból, hogy ellenőrizzem uticélomat.

Messogor királyság déli részén, tehát a kontinens legalján vagyok, gondoltam magamban, miközben szemem keletebbre vándorolt, Lirendin birodalma felé, melynek határai Verzogúr északi birodalmát is övezték. A három határának találkozópontján pedig Hamard, a főváros, melyet Viharvölgyi Zeorant építetett, miután egyesítette a birodalmakat. Viharvölgy- mondtam ki hangosan, az állatok nesze egyszerre abbamaradt. Félték ők is ezt a szót, a tiltott birodalmat, a negyediket, ha úgy tetszik, északkeleten.
Kiégett sötét föld volt az, melyet Zeorant halála után perzseltek fel Messogor leszármazottai, nem hagyva csak néhány túlélőt, akik mára minden bizonnyal meghaltak, elvégre több mint háromszáz év telt már el azóta.

Néhány óra lovaglás után elértem A keleti határt, az Esőcsap folyót. Lovam észak felé fordítva, követve a zubogó patakot, már látni véltem a helytartó városát, amelyet a helyiek csak Félgarasnak neveztek a magas adók miatt. A táj szépségét még az arcomba lógó csuklyám sem tudta kitakarni.
Harmadnap holdja feltűnt az égen, az ivottök fogadó pedig befogadott éjszakára. Reggel érkezett a hír, hogy a főváros elesett, az időurak visszatértét pletykálták mindenfelé. A tolvajok számára a legjobb helyzet, hogy fizetés nélkül távozzanak, vagy hogy elemeljenek egy-két ékszert.

A tizenhatutcás város már napfelkeltekor kint volt a főtéren. A tömeg ordibált, és a vezetőjüket követelte. A hangzavar elhallgatott, előlépett egy rozsdabőrű öregasszony.
-A virranat, a prófécia. -Mondogatta, mikor a tömeg rákérdezett, mintha transzbaesett volna, és elkezdte szavalni:

„Ha a király vesztét leli,
Az időurak jöttét jelzi.
A vihar jő, a vihar jő!

Amint a három elesik,
Zeorant ismét megjelenik.
A vihar jő, a vihar jő!”

Az öregasszony elhallgatott, lesütötte fejét és a nép ismét körülölte, és percekig csak csendben vártak.
Egy szalmakalapos férfi, baltával a hátán fellépett a pódiumra és felszólította a helytartót, hogy embereit háborúba küldje. A válasz erre nyilvános kivégzés volt. Éles nyíl ütötte át a koponyáját és kalapját a férfinek, aki ezután a tömeg közé esett. A helytartónak ez nem volt elég, tizenkét íjászával a tömegbe akart lövetni. Idejében elkaptam kettőt, s elmetszettem torkukat tőreimmel, másik három kardot rántva rohant felém, közülük kettő holtan terült össze, én pedig fegyvertelen maradtam.

A harmadik menekülőre fogta, de egyik társa hátba lőtte és a gyáva címmel illette.
A megmaradt katonák eltették fegyverüket. A helytartó halott volt, a tömeg széttépte, mint troll a zsákmányát. Az egyik polgár felszólalt: -Nevezzük ki a védelmezőnket!- Az otthonülő gyáva és bárgyú nép egyetértett, így a vezetést az én kezembe adta. Meglátták a tolvajt, akiről nem sejtették, hogy végezni akart királyukkal, és hadsereget adtak neki.

-Én Aenvil, esküszöm, hogy népem győzelembe vezetem! Majd elindultam Hamardba, hátam mögött a két századdal, hogy találkozzak bátyámmal.