A gyertya fénye megremegett, ahogy belépett az ajtón. Az asztalnál ülő alak arra sem méltatta, hogy megforduljon, de ez nem is igazán zavarta őt. Körbenézett a kis szobában. A berendezés kifejezetten szegényes volt, még a kolostor falain belül is. Az egyetlen polc könyvek százai alatt roskadozott. A por vastag rétegekben állt mindenhol, kivéve az asztalt, ahol a szerzetes dolgozott.
Elmélyülten görnyedt a munkája fölé, de ebből a szögből nem lehetett megállapítani, hogy mi is az, amit csinál. Miután rájött, hogy nem is fogja tudni megnézni, inkább a szerzetest kezdte el tanulmányozni. Szokatlan módon éjfekete csuhát viselt, a csuklya pedig mélyen az arcába lehetett húzva. Lázasan dolgozott, keze sebesen mozgott fel-alá. Pár perces tanulmányozás után furcsa dolgot fedezett fel. Annak ellenére, hogy a csuha szinte tapadt a karcsú testre, nem látszódott semmiféle jele annak, hogy lélegezne.
Elmélyülten tanulmányozta tovább, hátha csak téved, de nem sikerült erről meggyőznie magát. Megborzongott. Lépett egy lépést hátra. Csak a biztonság kedvéért. Úgyis közel van az ajtó. A munka hirtelen abbamaradt. A kézmozgás megszűnésével az alak szobormerev lett. Ő nyelt egyet. Hátranyúlt, kezével az ajtó megnyugtató keménységét kereste, de kezei csak a levegőt tapintották a háta mögött.
A szerzetes lassan megfordult. Ő megmerevedett. A csuklya-korábbi elképzelésével ellentétben-nem volt nagyon az arcába húzva. Sőt, egyáltalán nem volt az arcába húzva, ugyanis nem volt olyanja. Ott ahol lennie kellett volna, csupán két halottfehér gömb lebegett. Félrebillentette a fejét, úgy szemlélte őt. Megbabonázva figyelte a két gömböt, melyek lidércfényekként vonzották a tekintetét. A szerzetes mintha mulatott volna, de arckifejezések hiányában ezt nehezen tudta volna megállapítani.
Pár percig nézték egymást ő, meg a szerzetes. Végül egy hang morajlott fel a szerzetes felől.
- Tönkrement. De most már jó.
Pontosan olyan hang volt, amit olyasvalakitől várna el az ember, akinek arc híján csak két lebegő gömb jutott. Ő úgy gondolta, hogy az ilyesmihez illő hang nem túl kellemes. Valószínűleg más is így gondolta volna. Keze, mely még mindig a háta mögött matatott, hirtelen valami keménybe ütközött. Gondolkodás nélkül meglökte és kizuhant az ajtón...
...és egyúttal bámulatos gyorsasággal ült fel az ágyában. Fejében még mindig visszhangzottak a szerzetes szavai. Néhány pillanatig csak bámult maga elé. Az életére gondolt.
-Tönkrement. De most már jó.
Furcsán boldoggá tették ezek a szavak. Visszazuhant az ágyába. A plafont bámulta. Így aludt el újra, mosollyal az arcán.
http://www.youtube.com/watch?v=5Gs-gtvybug
Mert hát miért ne?
).
Tetszett! Még ilyet!
