tarka mezőiden haldoklik a virág.
Szeretlek, pedig fáj, e szőrnyű csalódás,
gyermeked vagyok, de olykor árván hagytál!
Felhő kúszott reád téged oltalmazott,
nyakamba zúdította a hideg záport.
Szeretlek, szemem hegycsúcsaidra mered,
de Körösök ölében ring a lelkem.
Csodálom lankáid, felmászok a hegyre,
átölelem pipaccsal borított völgyed.
Áldást kérek, e megcsorbúlt szegény népre,
Istenhez szólok, pedig már nem remélek.
Felettem ősz tarka viharai zúgnak,
elfutott éveket hagyok az avarban.
Szarvas szűk utcáin por fedi be léptem,
Körössel kanyarog álmom, s a vétkem.
Őszülő hajam fodrozik víz tükrével,
az idő mossa el szerelmes szívemet.
Olyan sok imát mormoltam már teérted,
hiszen és szeretlek szegényen is téged!
Kicsiny ország kék ég alatt, te vagy Hazám,
megcsonkított, megcsalt apró Magyarország!

Nagy Erzsébet
/lizbet01/