Megütközve álltam a managerem előtt, lassan, akadozva pörgő agyam alig fogta fel azt a rengeteg információt, amit rám borított. Úgy éreztem, az agyam menten szétdurran, vagy egy hatalmas prés alatt nyomódik össze. Nem tudtam meghatározni az érzést, csak azt tudtam, hogy a lábaim össze akartak roskadni, mintha két hatalmas sziklát tettek volna a vállamra. Erőtlenül bólintottam egyet, ő pedig látta rajtam, hogy az ájulás szélén járok. Megfogta a karomat, majd a kipárnázott, zöldes selyemborítású székhez vezetett.
- Adam, ülj le, kérlek. Nem kell, hogy bajod essen, dolgoznod kell a karriereden. A temetés kedden lesz, reggel tízkor. Ne feledd, aznap kettőkor pedig egy rádiónál van jelenésed. - közölte teljesen tárgyilagosan a nekem igenis személyes, mélyre döfő témát, s azzal ott is hagyott engem az irodájában a hitetlenkedő, elkeseredett arckifejezésemmel, melyet az asztala mellett lévő tükörben láttam viszont.
Hali itt!
