Naplóm 2.rész

Miután a zsákmányt elég messzire vittük a beszerzési helytől , valahogy elkellet fogyasztani. Ehhez először ugyebár megkellet ölni. Ettől a gondolattól mindenkiben félelem keltődött és újra a síri csendé lett a főszerep. Csak a szél süvítő hangját lehetett hallani ami jó messzire elvitte a kecskék panaszkodó hangját, akik részben a tudat miatt aggodalmaskodtak ,hogy mi vár rájuk ,másrészt pedig a lábuk miatt ami félig elsüllyedt a mocsaras talajban.

Én bár falusi gyerek voltam ,a másik 6 tettestársammal ellentétben, és sok állat halálánál voltam szemtanú, de én soha nem tudtam volna megtenni. Még a vér gondolatától is irtóztam ,nem hogy attól ,hogy én fogom azt kinyerni azt az állatokból. A feladatot nehezítette a kecskék szomorú , síró hangja. Ekkor döbbentünk rá (legalább is én) mi nem ide valósiak vagyunk. Még egy szerencsétlen, végtelen állattal sem vagyunk képesek végezni,akkor mit csinálunk majd ,ha éles helyzetben embert kell ölni. Eddig ez a gondolat nem is foglalkoztatott bennünket.

A gondolatmenetem közben egyszer csak azt hallottam hogy "Majd én megteszem". Ezt úgy mondta az a kis vékony "gyerek", mintha tudta volna ,hogy mi mire gondolunk. Levette a fegyveréről a tőrt ,amivel megvágta a kezét ,ami azt bizonyította ,hogy ő sem áll készen erre a megmérettetésre. Ezzel mindannyian tisztában voltunk,de senki sem szólt bele,ha őzt mondta,hogy megcsinálja akkor csinálja is meg. Ő közelebb ment a védekezni képtelen négylábúakhoz. és mi 6-an csak néztük. Mielőtt elvágta volna az első torkát elájult, ami egy kicsit viccessé tette az eseményt. Amit ha átgondolunk nem is volt veszélytelen egy éles késsel a kezében.

Ezután én magamra vállaltam . Azóta már sok mindent átéltem és megtettem ,de erre nem szívesen emlékszem vissza,de annyira,hogy ezt a részt nem is mesélném el. Legyen elég annyi,hogy a kezemben még azóta is érzem a mozdulatot és a vágás által keletkezett apró rezgéseket. Többet nem is mondanék el.

Amikor a feldolgozással "végeztünk" ,meg is kellett sütni . Ez már nem volt nehéz feladat,de az elfogyasztás annál inkább . Ez nem is sikerült. Ez alatt a 15 perc alatt úgy éreztük magunkat mint a királyok . Rég ettünk már ennyit,főleg húst. A forró falatokat friss,hideg és tiszta vízzel kísértük. Egyikünknél sem volt semmi amivel megtisztelhettük volna ezt a mostanában ritka,kiváltságos lakomát. Mire végeztünk felébredt mi kis önjelölt böllérünk.
Természetesen ő is evett. Hú - amennyit ő megtudott enni, pedig ő volt köztünk a legvékonyabb,senki nem nézné ki belőle,de ő a 175 cm-es magasságával és maximum 65 kg-jával annyit eszik ,mint egy ugyan ilyen magasságú,de 90kg-os ember. Amíg evett nem piszkáltuk,de utána egy kis baráti viccelődés vette kezdetét a hangulat javítása érdekében.
Először elszégyellte magát,de később vette a lapot és ő csak nevetett az egészen, lényeg az ,hogy jól laktunk. Már régen "nevettem és szórakoztam ennyit".

Ez, a kis önmagunk számára kijelölt pihenés után már több kedvünk volt a terep felderítéséhez. Remélem nem úgy értelmeztétek, hogy nem vettük komolyan a parancsot,mert nagyon is komolyan vettük,de muszáj volt ezt a 2-3 órás kitérőt beiktatni. Ezen a helyen kívül nem találtunk mást csak a nagy végeláthatatlan pusztát . Más nap visszafelé indultunk a kétszer olyan nehéz csizmánkkal,de már "kalandokba" nem keveredtünk. Az általunk felderített szakaszról részletesen beszámoltunk, beleértve a tanyát is.

Ekkor engem már csak az érdekelt ,hogy végre aludjak,mert én ekkor három napja nem aludtam egy szemhunyásnyit sem, de most sikerült . Jó éjszakát!