Lux Bellum- Fényháború

Esős novemberi nap volt. Megcsörrent a telefon, amint John felvette csak ennyi halladszódott: Elindítottuk. A vonal megszakadt, John kimászott az ágyból, felöltözött, átverekedte magát a szeméttel teli hálószobáján és a fürdőben megmosta arcát. Kiérve a nappaliba elment a ritkaságnak számító bükkfa íróasztala mellett és kinézett a szoba ablakán.
A látvány a mai szemnek lenyűgöző lett volna, de ő minden nap arra ébredt, ahogy a Szitron energialöketes repülő autók elzúgnak a
ház mellett, nem törődve zajjal.

Felvette kabátját, belenézve a sarokban álló tükörbe egy magas, rövid fekete hajú harminckét éves borostás egyént látott. Fekete Nova csizmájában világító zöld neoncsíkok húzódtak, egészen
sötétbarna nadrágjának száráig, amelyet fentről egy zöld, fekete halálfejes póló követett és a most felvett barna kabát.
A tükör jobb felső részén felugró számok jelezték, hogy három
pontra értékelik öltözködési stílusát, a maximális huszonötből.

-Ma sem sikerült a négy... talán legközelebb.- Mondta John. Felcsatolta a földről felvett pisztolytáskáját, majd az ajtóhoz sietett.

Az aznapi újság a földön heverve várta. Kedvelte ugyanis a régimódi dolgokat, ezért járatta az újságot, bár ritkán volt ideje elolvasni.
Bezárva az ajtót végigment a harminckettedik emelet folyosóján, az újságot beledobta a szemétmegsemmisítőbe miután elolvasta a főcímet:

-Napkitörés várható, mindenki húzódjon fedezékbe. Részletek a hatodik oldalon- 2078. November 18

John a lépcsőházon át nyolc emeletet megtéve felsietett a tetőre. Egy fényhajtásos helikopter várta, amelyből előlépett egy magas, öltönyös férfi, napszemüvegben. Haját mindössze néhány szál alkotta.

?John Thundervale, ha nem tévedek, márpedig nem szoktam.
Az aktája szerint maga tizenkét éve szolgál tengerészgyalogosként a Speciális Légió második hadosztályában, és két éve őrnaggyá
léptették elő, egy titkosított küldetés után.

-Én lennék, látom már mindent tud rólam. Ki maga? Az intézet küldte?
-James Sawyer ?mutatva igazolványát- különleges egység, engem küldtek hogy bekísérjem, a feltárás után azonnali indulási parancs van érvényben az eredményektől függően, induljunk.

A rotorok felzúgtak, a helikopter a magasba emelkedett, majd leállt. Két szárny jött elő a
törzsből. A gép fara két részre nyílt, a kinokondenzátorok által gerjesztett fényhajtás működésre kényszerítette a hajtóművet miközben a rotorok felcsapódtak, és eltűntek a helikopter testében.
A másodperc töredékéig úgy tűnt mintha zuhannának. Hangrobbanás rázta meg a környéket, a kopter nyugati irányban, szemmel már szinte nem is látható sebességgel eltűnt, nem hagyva mást maga
mögött csak a vibráló levegőt.
...

Amerikai Idegenkutatási támaszpont, Nevada
A helikopter leszállt. Farából kénes füst emelkedett a magasba.
Ahogy a két katona kiszállt, már fogadóbizottság várta őket. Két tiszt volt tetőtől talpig egyenruhában. A formalitásoknak megfelelően szalutáltak, majd jelezték hogy hogy kövessék őket.

-Hm nem elég korszerű... Több volt mint fél óra Londonból idáig...
-Ha nem tetszik szereljen le... Siessünk, már várnak! Mondta James.
Elhagyták a leszálló területet, két épület és egy osztag gyakorlatozó katona mellett pedig elhaladtak.

A két férfi egy óriási torony előtt állt hatalmas udvarral körülvéve. A két ajtónál álló baka szalutált, majd a szokásos ellenőrzések után átengedték őket egy ablak nélküli, sötét folyosón, és beszálltak egy
liftbe, amely felvitte őket a 23. emeletre.

-Siessenek, szólt a folyosó végéről egy hang.
Kilépve a liftből átfutottak a folyosón néhány baka mellett és beléptek a szemben lévő terembe,
amely tele volt tudósokkal, akik egy asztalt ültek körül, laptopokkal és holo-kivetítőkkel.
A szomszédos üveggel elválasztott szobában egy gyorsan forgó gép, a szoba négy oldalán pedig egy-egy tárcsaszerű energiaközvetítő foglalt helyet.

-Morden, hogy állunk? -Kérdezte James.
-A gép lassan működésbe lép, még néhány perc! Válaszolta a fekete bőrkabátot viselő kopasz afro-amerikai férfi,terepnadrágban és katonacsizmában a kivetítő fölé hajolva. Jobb kezét a terem közepén elhelyezkedő fémasztal szélén támasztotta, másik kezét pedig az egyik tudós székének támláján. Ő felelt a projektért, habár a szabályokat viszont lazán vette.

-Hogy működik ez egyáltalán, elmagyarázná valaki egy tengerészgyalogosnak érthetően?
-Uram, Anna Hopkins. Szólalt fel, egy vörös, derékig érő hajú fehérköpenyes nő. Arcán
techszemüveg, amely információval szolgált bárkiről és bármiről amire nézett, feltéve
ha az szerepelt az adatbázisban. Kezében egy driftboard amely leginkább egy fekete lapra hasonlított. A készülék méretarányosan kivetítette a gépet és az adatait, hőmérsékletétől a fordulatszámáig.

-Üdvözlöm, szóval?
-A gép hullámszerű fényjeleket küld az űrbe, amelyek néhány perc alatt vissza is érnek, egy fajta térgörbítéssel haladnak az ismeretlen végéig, és térnek vissza, a bennük eltárolt információval. Ezzel megtudhatjuk létezik-e másik faj és kapunk egy csillagtérképet hozzájuk. Mi úgy hívjuk, hogy fényhullámgenerátor.

Az óriás centrifuga szerű gép zúgni kezdett, majd sok éles villanással lézerhez hasonló nyalábokat küldött felfelé, amelyek elhagyva az atmoszférát szétszóródtak minden irányba.
Eltelt egy óra, az idegességtől izzott a levegő.

-Uram! Befutottak az első visszajelzések! Kiáltott fel Anna.
-Ne várakoztasson, olvassa már! Parancsolta Morden.
-Lehetetlen, befutott az összes, de ennek nincs értelme... Nem lehet... A jelek szerint nem létezik másik életforma, faj vagy akármi. Egyedül vagyunk.
A gép nem állt le, egyre gyorsabban forgott, a levegő körülötte elkezdett szikrázni. A két szobát elválasztó üveg szilánkokra tört.
-Állítsa le! Gyorsan! Ordította John
-Nem lehet, nem reagál.
-Sajnálom, de ha ez felrobban viszi az egész államot is, azzal előhúzta derekán lévő pisztolytáslájából fegyverét, és hármat belelőtt a generátorba, energialövedékei átolvasztották az oldalát. Látszólag lassulni kezdett, de szikrázás rontott a helyzeten.

A generátor felrobbant...