Nagy Japán rajongó vagyok és az átlagnál jobban ismerem a Szamuráj tanokat és tradíciókat. ( bushido, fegyverek osztályai használata stb.) Ezt ki merem jelenteni.

Elolvastam a kritikákat és kicsit megijedtem. Aztán mikor a filmnek vége lett, rájöttem valamire. A japán kultúrát NAGYON KEVESEN ismerik annyira, hogy ezt a filmet a helyén kezeljék. NA, de vágjunk bele.

A film egy Japán legenda-eposz feldolgozása, melynek a japánoknál komoly nemzeti emléknapja is van, a 47 Ronin dicső tette, melyben megbosszulják elárult uruk halálát.

A sztori nem is kanyarít ezen sokat, hű a legendához.

Szeppuku: a Szamuráj Dicső halála, mellyel visszaállíthatja elvesztett becsületét. Végrehajtása: a Szamuráj egy éles késsel felvágja a saját gyomrát. Bizonyos esetben van segéd (ez külön megtiszteltetés volt a segédnek és a szeppukut végrehajtónak is) aki lefejezi a szeppukut végrehajtót, mielőtt az megtörne a kín alatt (és gyengének mutatkozna), ezáltal átsegítve őt a túlvilágra.

Ronin: becsületét (és kardjait vesztett szamuráj, aki elbukott ura szolgálata közben, és kisemmizett lett.

Bushido: „A Harcos Útja” egy kódex, melyet a Szamurájok szentként tiszteltek, életüket ezen tanok szerint élték.

Az első baki, amit elkövethetünk, ha nézzük a filmet, hogy azt gondoljuk, attól hogy Keanu Reeves szerepel benne, ő a főszereplő. NEM KEANU a főszereplő. Mind a 47 Ronin főszereplő.

Sokan kinevették a filmben azt( és a kritikusok is felrótták, hogy a félvért játszó Reeves karaktere csak hajlong meg bólogat, mint egy félkegyelmű. EZ nem hiba, a film tökéletesen mutatja be a feudális japán merev tiszteletrendszerét, és keményvonalas protokollját. A film ezen a területen tökéleteset alkot.

A többi színész, jórészük nagy név a Japán filmiparban, is tökéletesen hozza a karakterét, a 47 Ronin együtt egy „szereplő”. Elhangzik egy két kisebb poén is, de csupán apró feszültségoldók, tökéletesen illeszkednek a sztoriba.

A rendezés a régi japán filmeket idézi. A csatajelenetek remekül koreografáltak, és nyoma sincs a hollywoodi „10 percig csépeljük egymást, közben elmondunk egy nagy monológot” stílusnak. Gyors, könyörtelen, realista, japán. Ez a jellemző a csatákra.

A mitikus lények szerepeltetése kicsit veszélyes elem, de pontosan belőtték az arany középutat. Nem hangsúlyozzák ki a szörnyeket, hanem csak megmutatják, hogy vannak, ezzel erősítve a „elhiszem a filmnek a dolgot” hatást. A CGI elemek remekek és végre egy film ahol több a valódi film, mint a CGI.

A jelmezek és díszletek remekbe szabottak, visszaadják a Japánok színes-tarka, vidám színeit és megadják a feudális japánra jellemző kontrasztot: a színek mögött egy könyörtelen világ búvik meg.

A legendákban kötelező „próbák” is nagyon jól vannak megvalósítva, nincsenek felesleges beszélgetések, harcok, csak simán a lényegre tőrnek.

A film nagy előnye, hogy nincs igazán happy end, végig hűséges a története az eredeti legendához, nem érezni rajta a Hollywood-i szirupot.

Mindenkinek javaslom ezt a filmet, de előtte mindenképpen nézzetek utána pár dolognak, hogy értésetek a filmet és ne csak megmosolyogjátok, hogy egy szamuráj miért örül jobban annak, hogy a saját vérét onthatja (szeppuku), annál hogy egyszerűen felakasszák.

Jó filmezést! 🙂