Sötét viharos éjszaka volt. Ültem a kedvenc fotelemben, és néztem a tv-t. Ám ekkor hirtelen kopogás hallottam. Nem sima kopogás volt, hanem lassú ám hangos kopogás. Nem tudtam mi lehet ez. Ajtót nyitottam. Életem legnagyobb hibájának egyikét követtem el, ajtót nyitottam egy zombinak. A félholt teremtmény megtámadott. Elkezdtem futni, s felkaptam a konyhakést. Leszúrtam. Még rengeteg percig ott álltam a hulla fölött, s sokkban voltam. Nem is értettem mi történhetett. Gyorsan visszafutottam az ajtóhoz, kinéztem. Rengetegen voltak. Becsuktam, bezártam. Félelem töltött el, átjárta a testem. Nem tudtam mit tehetnék. A rothadó félholt tetem szagára, elözönlötték az ablakokat. Egy ablak maradt üresen. Kést fogtam, élelmet pakoltam és rohantam. Nem tudtam mi vár rám, ám reménykedtem hogy ez nem lesz a vég. Bokrokban csúszva mentem, kerítéseken át. S akkor megláttam egy autót. Oda rohantam, benéztem. Üres volt. A kulcsot benne hagyták. Nagyon nagy megkönnyebbülést éreztem. Elindítottam az autót, és a hordákon átvágva csak az utat követve mentem előre.

Már lassan fél órája úton voltam, mikor egy férfit láttam az út szélén. Integetett, mutogatott mint egy stoppos. Sejtettem hogy nem élőhalott, hisz oly erővel futott az autóm elé, amely erővel egy zombi nem rendelkezik. Megálltam neki, és Ő csak rám nézett, szinte el se hitte hogy segítek neki.
-Szállj be! -mondtam neki, s azzal a mozdulattal beugrott a kocsi ajtaján, és már mentem is.
-Köszönöm! Nem tudom mi lett volna velem, ha nem találsz rám. Már épp egy horda követett.-Mondta megrémülve -A nevem John.
-Scott vagyok. Én a házamból futottam el, mikor rám találtak.
Egyikünk sem tudta, hogy mitől éledtek fel az élőholtak, de azt tudtuk, hogy nagy kihívás elé nézünk, s össze kell tartanunk.

Ha tetszik kérem jelezzétek, és akkor jön a folytatás 🙂