Annak idején, úgy 2008 tájékán belekezdtem egy regénybe, ami azóta számos feldolgozásomat megérte, mert egyik sem tetszett; a történet "Az Univerzum Képtelen Krónikái" első részét képezi - amit egyébként úgy 3 részesre terveztem -, és ez egy úgynevezett "Asztromatáról", alias "Asztr-o-matáról" szól, amit röviden csak "Asztr-O-matikus Hiper-Kvadráns-ugrónak" nevezünk: ami valójában egy kávéautomatára hasonlít, éppcsak elképesztő hatalommal bír, mert úgy görbíti az idő és tér kontinuumát, ahogy a felhasználó kénye-kedve tartja. A most következő írás a legelső verzió, és ennek is csupán egy részét találtam. Hogy milyen indíttatásból osztom meg veletek? Nem, nem a fényezés (vagy éppen fikázás) reményében, sokkal inkább azért, mert kíváncsi vagyok a véleményetekre: érdemes lenne-e folytatni, illetőleg belevágni egy ehhez hasonlóba? Kérlek, legyetek megértők velem szemben, az irodalomtörténet eme fosszíliája zöldfülű íródeák koromból maradt ránk (:
"Először is szeretném leszögezni, hogy a regényben szereplő mitológiai, mesebeli, illetőleg egyéb eredetű lényeket kivétel nélkül jelmezbe bújt emberek játsszák a kiadás alacsony költségvetéséből eredően, valamint azt, hogy a történetben előforduló mágikus vagy sci-fi jellegű események mindössze élethű számítógépes trükkök, nem többek! Mindezért összességében szíves elnézésüket kérem. Megértésüket ezúton is köszönöm, de minthogy azt nem áll módomban leírni az adómból, mindegy szálig visszaszolgáltatom őket."
- az író
Bevezetődik fejezet
Senki sem gondolta volna a XXI. század első felében, hogy az Univerzum Képtelen Krónikáinak históriája egy űrbéli gyorsfalatozóban veszi kezdetét. Ami nem is csoda, hiszen a földi népek sosem olvastak semmi ilyesmit, egyrészt mert hülyeségnek tartották, másrészt azért mert életükben nem hallottak róla - ami abból adódhat, hogy valóban hülyeség. No de most kanyarodjunk is vissza történetünk kiindulópontjához: az űrbéli gyorsfalatozóhoz.
Az aznapi menüajánlat páros fruskucskaj volt páratlan salátával, valamint igyanez pára nélkül, üdítővel.
Bruckuray rezignált arccal rezignált sóhajokat hallatva könyökölt a falatozó kiszolgálóablakában. Arcára fásult vonásokat róttak a semmittevésben gazdag órák, melyek csigalassúsággal araszolt ezen a tájon.
Bruckuray egyébiránt egy pipinpójai duqon volt, akinek eredeti neve annyi "r" és "f" közé ékelt "p"-t tartalmazott, hogy a buszon utazó Olvasó alighanem nyomban nyálpermettel hintené be az előtte ülő tarkóját, ha megpróbálná kiejteni - a teljes név leírásától tehát eltekintek a kellemetlen incidenseket elkerülendő. Mellesleg a pipinpójai duqonok merőben hasonlítanak az emberi fajra, éppcsak eggyel kevesebb fej van a nyakukon és eggyel több a hónaljuk alatt, ami jócskán megnehezíti a fogselyem rendeltetésszerű használatát.
Megszólalt Bruckuray csipogója, ami a műszak végét hivatott jelezni. Hónaljig érő mosollyal nyugtázta; mára bezár a bazár. Már éppen leengedte volna a redőnyt, mikor is az űr feneketlen sötétjében egy parányi féreglyuk nyílt. Ezen a lyukon egy piros, Britanniában roppant elterjedt Double-Decker passzírozta át magát nagy nehézségek árán, egyenest a falatozó kiszolgálóablaka alá.
Az errefelé meglehetősen szokatlan járműként számon tartott busz műszerfalánál egy apró, feketefoltos Jack Russel terrier, a volánnál pediglen egy molett férfi ült, kezében műanyag pohárral.
- Van egy sanda gyanúm, hogy ez nem az a hely - jelentette a terrier, miután futólag körbepillantott és beleszimatolt a levegőbe.
A napszemüveges sofőr erre belekortyolt a pohárban tartalmába, majd egy erőteljes fintor kíséretében az egészet, úgy ahogy van maga mögé hajította.
- Nem csoda, hogy a fene enné meg: megint kevés benne a cukor! - dünnyögte. - Komputer, határozd meg az aktuális koordinátáinkat!
Az utasításra egy bátortalan, szemérmes hang válaszolt:
- Hát, izé... Ezt így konkrétan nem tudnám megmondani, hacsak nem veselkedek neki pár száz izzasztó számításnak, amire őszintén szólva nincs kiélezve a programom.
Mintha a számítógép receptorai kiérezték volna a szavait követő csend nyomasztó mivoltát, pár másodpercre rá ekképp folytatta:
- Ellenben temérdek antropológus viccet ismerek.
- Hát, ezzel nem vagyunk beljebb - csóválta fejét a hasas férfi.
- Akárhogy is, ez biztos nem az a hely - állapította meg sötéten a terrier.
- Sebaj, Palin - legyintett a másik. - Legalább eszünk egy jót... mondja csak, van önnek rántott girizdabele?
- A fenébe - fújtatott. - A Prefektusi Szenátus megint a nyomunkban van. Letapogatták a szektort! Legjobb lesz felszívódni...
- Ne voníts a fülembe, te dőg, mert még újságpapírt találok csavarni - dörrent rá a sofőr, majd újfent a kiszolgálóra emelte tekintetét: - Lekötelezne, ha segítene kedves. Tudna nekem felváltani? Lehetőleg minél több apró kéne...
Miután a dolog lezajlott és a Double-Decker megviselt fémtestét elnyelte egy megnyíló, majd bezáródó féreglyuk, Bruckuray megkönnyebbülten felsóhajtott, s nekiállt beszedni a menüajánlatokat. Ám épp, mielőtt a számítógépébe betáplált parancsával "Zárva" felirattá varázsolhatta volna a cégéren villódzó "Nyitva" szót, egy gigantikus űrcirkáló lépett ki a hipertérből.
Kivételesen hatalmas űrhajó volt ez, mely nehézkesen a falatozó elé vonszolta magát. Alakja leginkább egy olyan éjjeli lámpáéhoz volt fogható, amit először beolvasztottak, majd valami olyanná formáltak, ami leginkább egy ceruzahegyezőre emlékeztet, végül pedig teletűzdeltek mindenféle antennákkal meg radarokkal, hogy hajkefe hatását keltse. Egy szó mint száz: ez az űrjármű hatalmas volt, szürke és cseppet sem barátságos. SŐt, ha oldalain sorakozó ezernyi veszedelmes lövegágyúból és fotonvetőből kétszázat elsikkasztanánk, akkor sem ütné meg a "módfelett ellenszenves" szintet.
Az űrhajó egy vadat cserkésző puma tempójában siklott a kiszolgáló ablak mellé. Oldalán hangyabolhaként törpült el a falatozó.
A hajó egyik kabinjában temérdek kivetítőn jelent meg a gyorsbüfé, megszámlálhatatlan mennyiségű letapogató listáza ki a róla kapott adatokat. Az információk láttán Hukkon bíboros csúf, tömpe arcát oly mértékben redőzték be a bosszús ráncok, hogy akár krumplit is lehetett volna pucolni rajta.
A mozgásérzékelő fátyol szétnyílt és a bejáratban megjelent a hajó első tisztje, Goppalgó kapitány. Pedáns szalutációt követően jelentett:
- Excellencies uram. Még mindig nem tudtuk lekérni a hajó adatait, de a letapogatók eredményei alapján itt jártak.
- Minden bizonnyal azt keresik - kezdte Hukon bíboros mély, rozsdás hangján -, aki képes használni a szerkezetet. Márpedig az a valaki a Földön van.
- A Föld-projekten - helyesbített megszokott, tárgyilagos hanglejtésével a kapitány, ám Hukon ezt eleresztette a füle mellett.
- Amíg náluk van az Asztr-o-matikus hiper-kvadráns-ugro szerkezet, addig lépéselőnyben vannak velünk szemben, kapitány! - sziszegte a bíboros. - Mire vár még?
- Nem lehet, uram - rázta fejét Goppalgó kapitány. - A 117-es cikkely "b" bekezdése tiltja, hogy bárminemű kapcsolatot létesítsünk állami beruházásokkal, mint katonai egység.
- Gondolom, tisztában van vele - kezdte Hukon bíboros kimérten, s közelebb lépett a tiszthez -, hogy mit szólna a Szenátus, ha megtudná, mi történt.
A kapitány bólintott.
[...]
- Kapitány - szólt végül. - Mit is ír a maguk törvénykönyve a fejvadászokról?
Amint egy hétköznapi ember jóhiszemű gondolatai a bíboros mocskos fantáziájának nyomába értek volna, nagy valószínűséggel nyomban beleborzongtak volna; ezzel szemben a plobanx tisztből csupán annyit váltott ki, az valamilyen különös oknál fogva megkívánt egy szaftos romantikus regényt. Talán azért, mert ostoba volt, talán azért mert hidegen hagyta.
- Ebben a vonatkozásban semmit - felelte egyszerűen.
A bíboros szeme ördögi szikrát vetett.
- Remek, kapitány. Elmehet - utasította a bíboros.
- Ne vessük be esetleg a D-17-es fejlesztést[*]? - kérdezte mintegy reményteljesen Goppalgó kapitány.
- Még nincs itt az ideje - legyintett a bíboros.
Goppalgó kapitány tiszteletteljesen szalutált, azután eltűnt az összefonódó automata fátyol mögött.
- Komputer! Kérd le nekem a legtehetségesebb fejvadászok listáját! - harsogta Hukon bíboros a számítógépnek, mely nyomban lefuttatott pár online keresést.
A találatok átfutása után Hukon bíboros a terem végében lévő, falra aggatott telefonhoz lépett, s miközben betárcsázta a számot, több ízben is elátkozta a Plobanxok igen szelektív technológiai fejlődőképességét.
És miután lebonyolította ördögien elvetemült hívását, ismét füléhez emelte a kagylót, ám most más számot tárcsázott...
Eközben Goppalgó a parancsnoki híd kihangosító mikrofonjához lépett és beleszólt:
- Kedves "Hat piros a négy szürkéhez" kisvállalkozás! Minthogy megkülönböztető-jelzésünk ellenére sem húzódtak félre, önök megsértették a plobanx törvénykódex negyvenötödik paragrafusának c-bekezdését, illetve minden egyéb cikkelyt a 98-as és a 705-ös paragrafusok között. Sajnálattal kell közölnünk, hogy a bevett Badabumm! eljárást foganatosítjuk a tárgyalás megkezdése előtt. Természetesen később joga lesz ellenkeresetet benyújtani a plobanx bíróságon.
Az ormótlan űrhajó egyik félreeső protonágyújából kékes fénynyaláb tört elő, és még csak egy sikkantásnyi időt sem hagyott szerencsétlen Bruckuraynek, akinek atomjai egy pillanattal később már a falatozó molekuláinak társaságában szelték az űrt. A gyorsbüfé semmivé lett.
Goppalgó kapitány hosszú percekig töprengett, vajon mit felejtett el, végül ismét a mikrofonhoz hajolt:
- Ó, igen. Majd' kiment a fejemből. Ezennel felruházom azon 944-es cikkelyben foglaltatott jogával, hogy szabadlábon védekezzen - azzal a navigátorhoz fordult. - Indulhatunk.
A gigászi űrmonstrum ezzel belépett a hipertérbe.
[*D-17-es fejlesztés: valójában egy csapat méhről van szó, akiket a főhősök elpusztítására vetettek volna be. Az űrben. Természetesen nem sok sikerrel.]
Amennyiben elnyerte tetszéseteket a rövidke (khm... jah) bevezető, úgy szíves-örömest legépelem nektek a megmaradt regény-részlet további fejezeteit. De csakis akkor. Remélem, jól szórakoztatok :)
Az a durva!
