A csatamező vértől dágványos mocsarára rávetődtek a napfény első sugarai. A halottak némaságát ellenpontozandó a varjak hangos rikácsolással veszekedtek a koncon. Tengernyi holttest hevert szanaszét, bőséges hús a varjaknak, de azok csak verekedtek.
A varjak már csak ilyenek.
A csatamágus üres tekintettel ült egy lódög mellett. Díszes, ormos váll-lapja most csak egy összegyűrt lemez volt. Palástja fekete és édes szagú a vértől. Arcán egy vágás, alvadt vérrel borítva. Lassan, ahogy a téli hó alól előbújik az első havasi gyopár, a Mágus-lovag megmozdult. Szemei nedvesek voltak, arcán könny gördült le. Baljában a zászlórúd megégett, kifényesedett tömege, támaszként szolgált a talpra kecmergéshez.
- Reinhardt nagymester! Mester!- hallatszott egy vékonyka hang. Alig hallhatóan.
A lovag felemelte fejét és talpra állt.
Rein... mehh.. meste... A hang el-el csuklott.
A lovag a földbe vágta a zászlórúd végét, a hajnali szél belekapott a Gralifarg Protektorátus zászlajába.
Mes... tr.. a zász... ló.. még lobogh... - a gyenge hang csuklásba majd sírásba fulladt, amit sípoló légzés szakított szét.
Reinhardt megkerülte a ló tetemét és meglátta Gibellin összezúzott testét. Lelke megkeményedett. Erősnek kell maradnia. Gibellin-ért.
Letérdelt az egészen aprónak tűnő lovagnő mellé. A földön fekvő mellvértjét mintha egy medvecsapda roncsolta volna szét, a bal karja fémdarabokkal kevert pépes massza, lábai kegyetlen szögben meredtek ki a páncéling ágyékvédője alól. Mellette egy Üszökkígyó teteme hevert, melynek hátából Gibellin kardjának pengéje meredt ki.
Az ifjú lovag utolsó zsákmánya valódi királyi trófea lett volna, máshol.
És máshogyan.
Reinhardt szíve remegését megkeményített arckifejezése mögé zárva letérdelt az emberi roncs mellé.
- Igen a Lobogó még lobog, ahogy győzelmünk dicse ráragyog...
Szinte undorodott magától ahogy ezt kimondja. Mi dics van ily rútul elpusztulni, sárba taposva összetörve... Lelkén majdnem úrrá lett a kétségbeesett keserűség, de megacélozta magát. Gibellin miatt erősnek kell maradnia.
- Mester. Emeld.. meg kérlek a fejem, hadd lássam még utoljára a napot, melyben lobogónk oly fényesen ragyog... - mondta üres tekintettel Gibellin, és teste megremegett.
Reinhardt gyógyító igét mormolt ahogy a nő barna fürtjei alá nyúlt. Az egykor élénken és szemtelenül izzó zöld tekintet most szürke volt és ködös. A mágia szétáradt az összezúzott testben, de oly hirtelen foszlott el, hogy mágus lovag szinte maga is érezte a Halál érintését.
Lassan megemelte a nő fejét, és háta alá nyúlt. Borzadva érezte, hogy a páncél milyen furán puhán hajlik.
-Mester... ez.. csodálatos...- suttogta tágra nyíl szemmel Gibellin. - Köszönöm, hogy megmu...attad nekem.
A nő utolsót rándult, orrából és szájából csendes vérpatak indult.
Reinhardt lelke megroppant. Óvatosan leengedte tanítványa holttestét a földre. Háta meggörbült, és zokogásban tört ki. A zokogás egyre fékezhetetlenebbül szakadt fel, és már keserves üvöltéssé dagadt.
Reinhardt a fájdalomtól csaknem összeomló lelkében emlékek törtek fel. Ahogy Gibellin hat évesen először lóra ül. Ő akkor volt frissen kent mágusmester. Emlékszik, Gibellin lovászlegénynek nézte. Büntetésből rontást küldött rá, de emiatt nagyon megfenyítették, és végül tanítványául adták a lányt.
Eleinte nem tudta mit kezdjen a helyzettel, de szép lassan belejött a tanításba és a lány gyorsan tanult. Nem volt tehetséges mágus, ám a kardvívásban és lovaglásban annál inkább jeleskedett. Egész fiatalon, 17 évesen lovaggá ütötték, miután egy rablóbanda utáni hajszában megmentette a szakaszt éles eszével és ráteremettségével. Idén télen lett volna 24 éves. A Vörös Bagoly lovasszázad egyik parancsnoka volt. Ám a háború az Árnyformálók ellen kettétörte ezt az életet.
Reinhardt őrjöngése csillapodott. Felnézett a lány halott arcára. Remegő kézzel felé nyúlt és lecsukta a semmibe meredő szemeket. Gibellin most olyan mintha csak aludna...
Reinhardt lassan felállt és erőszakkal rávette magát arra, hogy ne nézzen le tanítványa és barátja testére.
Odalépett a zászlóhoz, és kirántotta a földből. Arca immár megint Irelius Reinhardt Máguslovag Nagymester sziklakemény arca volt, ahogy a lobogót magasra tartva megindult katonai tábor felé. Ahogy a lobogó a magasba emelkedett, valahol egy ismerős kürtszó harsant. Kisvártatva az egész mező a kürtök szavától volt hangos.
- Csak a holtak látják a Háború végét...-suttogta maga elé. - Remélem, te már békére leltél, drága barátom.- S kezével az Négy Isten jelét mutatta. Arcán még egy utolsó könnycsepp lecsordult.
Aztán Irelius Reinhardt nagymester kezében a lobogóval elindult, hogy megóvja a még élőket és megnyerje a háborút.
