Digimon; a Pokémon kevésbé ismert féltestvére, ha máshogy nem is, a nevében biztos. Az egyik franchise zsebszörnyekkel, míg a másik digitálisakkal foglalkozik, ám meglepő módon a Mon-on kívül nincs túl sok hasonlóság a két széria között.
Sajnos nem volt időm végigszaladni mindkettő médium teljes történelmén, de az biztos, hogy míg a Pokémonnak a gyűjtögetés volt mindig is a fő marketing fogása (szerezd meg hát mind), a Digimon inkább a szörnynevelésre helyezte a hangsúlyt. Találó, hisz eme utóbbi Tamagotchi-ként kezdte az életútját még 1997-ben, egy évvel lemaradva a legelső Pokémon játékokhoz képest.
A két Mon-os franchise egyszerre történő felemelkedését én véletlen egybeesésnek tudnám titulálni, de sajnos, vagy szerencsére eléggé egyértelmű, hogy melyik cím került ki nyertesen a kettő közül, és ezt magamon is látom, hisz sosem voltam annyira benne a Digimon világában, mint a Pokémonéban.
Jobban szerettem, hogy igazi lényekkel van dolgom egy valódinak érződő világban. A digitális premissza futurisztikusnak és hamisnak érződött. A helyzeten az sem segített, hogy a Tazo-kal, Trio-kal, kártyákkal és videojátékokkal kilóra megvett engem Satoshi Tajiri üdvöskéje, míg a Digimon esetében csak a sorozatokra tudtam hagyatkozni, melyeket ráadásul németül sugárzott a TV (papi volt az elkövető biztos urak, eskü).
A Digimon Tamers és a Digimon Frontier volt a kettő évad, melyekhez szerencsém volt iskolás koromban, bár csupán később, mikor felnőttem, és ezek a szériák elérhetőbbé váltak, volt lehetőségem az elejétől a végéig megnézni mindkettőt. És még így is lenyűgözőek voltak, annak ellenére, hogy nem én vagyok a célközönség. A Digimon Adventure-rel is megpróbálkoztam, de ott sajnos néhány rész után elvéreztem. Sebaj, elég sok szörnyet láttam így is ahhoz, hogy mai tesztünk alanya, a Digimon Story Time Stranger, nosztalgikus érzéseket tudjon bennem ébreszteni.
Miről is szól eme alkotás? Nos… Digimonokról, világokról, emberi és digiális téren is, illetve egy kataklizmikus eseményről, melynek a bekövetkeztét meg kell akadályoznia a főszereplőnek. Szeretjük az időutazást? Kis Stein’s Gate? Nos, nem lesz annyira komplikált a helyzet, de a Digimon kalandok esetében nem is baj, ha könnyedén követni lehet a narratívát. Ráadásul a mostani mese is ugyanazon alapötletre épült, mint, ami legtöbb Digimonos alkotás esetében megjelenik: egy maroknyi fiatal hőssé és egyben felnőtté válik egy epikus, világmegmentő túra keretében. Legalábbis mentálisan. Azért ne várjunk csodákat 10-11 évesektől.
Jó, igaz, a Time Stranger-ben egy felnőtt főszereplőt alakítunk, de a lényeg ugyanaz, úgyhogy ilyen téren nem csalódtam. Az már viszont annál inkább csalódást okozott, hogy a promóciós képen látható női főszereplő jóval… visszafogottabb megformálást kapott a játékban. Tudom, egyesekben (például bennem is) egy világ dőlt most össze, azonban a történet hamar elfeledtette velem ezt a felszínes véleményt, és inkább a szörnyekre irányította a figyelmemet.
Öröm volt látni rengeteg ismerős Monnak a vendégszereplését. Már az elején nagyon örömködhettem, mikor a három kezdőszörnyet bemutatta a játék, akik közül én Patamon-t emeltem ki, és segítségével neki is veselkedtem a legelső „dungeon”-nek. Ami egy metrójárat volt. Lesz ez jobb is, ne aggódjunk. Az események szépen, lassan, de egyenletesen indulnak be, és emiatt könnyedén el is ragadják a játékost, aki sosincs egyszerre túl sok információval agyon nyomva .
Mivel JRPG-ről van szó, a legtöbb idő harccal fog eltelni, mely a megszokott körökre osztott formulát követi. Az éppen kiválasztott monsztörünkkel tudunk támadni, képességet használni, védekezni, illetve emberünk hozzá vághat egy gyógyszert, erősítő tárgyat, bármit, ami pozitív hatással lehet rá. Ebben az a jó, hogy más szerepjátékokkal ellentétben, a Digimon nem veszíti el az akcióját, és tud azonnal cselekedni ezután.
A lénytípusok, mint a Pokémonban itt is megjelennek. Három fő- és négy melléktípust kapunk. Adat, vírus és vakcina a három nagy lehetőség, mégpedig azért, mert ezek körbe ütik egymást. Az adat típusú Digimon nagyobbat sebez a vakcina típusúba, a vírus az adatot üti, a vakcina pedig a vírusnak árt (ez mondjuk logikus).
A négy másodlagos szörnytípus az ismeretlen, a változó, a szabad és a… nincs adat. Ezen típusú Monok senkire sem ütnek bónusszal, de cserébe ők sem kapnak be nagyobb sebet másoktól. Nem igazán értettem ezeknek a létjogosultságát, de heyho, legalább van több fajta, melyekre különféle képességek referálhatnak. Aztán persze ott vannak az elemi bónuszok is.
Tíz plusz egy elemi jellemzőt kaphatnak lényeink, és ezek is gyengéi, illetve erősségei egymásnak, így potenciálisan elég nagy bónusz szorzókat lehet harc közben szerezni. Egy összecsapásba három (élharcosok) plusz három (tartalék) szörnyet tudunk vinni, ezért alaposan meg kell gondolni, kit rakunk be a csapatba, mert ezen gyengeségek és erősségek kihasználása nélkül a legtöbb főellenség össze fog csomagolni minket.
Minden harc után lényeink XP-t, mi pedig pénzt, illetve kiegészítőket is szerezhetünk, mint például gyógyszereket, technikát tartalmazó lemezeket és bónuszt adó chipeket. Mindegyik Digimon kap XP-t függetlenül attól, hogy a csapatban van, vagy azon kívül (a külsősök mondjuk kevesebbet kapnak), így egyik sem fog (túlságosan) lemaradni a fejlődési létrán, de ha hajlandóak vagyunk általunk nem használt Mon-okat feláldozni, akkor tudunk bónusz tapasztalati pontokat adni egy-egy harcosunknak.
Aggodalomra semmi ok, nem fogunk egykönnyen kifogyni a feláldozható Digimonokból, ugyanis ahogy nyerjük a harcokat, úgy kapunk szkennelési százalékokat a legyőzött Digimonokról. Amint elérjük a 100%-ot egy adott Monnál, akkor átalakíthatjuk ezt az adatot, hogy így manifesztálódjon a lény a csapatunkban, bár érdemes megvárni a 200%-ot, mert akkor erősebb variánsát kapjuk neki.
Ha pedig elért egy bizonyos erőszintet az egyik Digimonunk (a főszereplőnkről nem is beszélve, de erről majd lejjebb), akkor felfejleszthetjük őt egy erősebb, nagyobb Monná. Azonban az animékkel ellentétben itt nem csak egy Digi-volúció vár egy szörnyre, hanem több is, attól függően, hogy melyik harci értékét (támadás, védelem, intelligencia, spirituális erő, gyorsaság) emeltük fel a megfelelő szintre.
Ilyenkor a felfejlődött Digimon visszakerül Level 1-re, mert a készítők szerint jó ötlet elnyújtani az edzési időt, ami eddig sem volt rövidke. Szerencsére néhány feláldozott katona jócskán lecsökkenti ezt az időt, de ettől függetlenül is eléggé nehéz volt értelmét látnom ennek a játékmechanikai „bónusznak”. Sebaj, úgy sincs szükségünk az összes létrehozott Digimonra, nemde? A 475 elérhető szörnyből egyébként is csak hatot alkalmazhatunk aktívan, kikből a hátvéd hármast egyébként is ritkán fogjuk látni, ha az élharcosokat jól rakjuk össze.
Ám nem csak szörnyeket, hanem kártyákat is gyűjtögethetünk, ám ez a része a játéknak ugyancsak megkérdőjelezhetőre sikeredett. A lényeg, hogy egy gyűjtögetős kártyajátékot is játszhatunk bizonyos karakterekkel. Ez egy rendkívül egyszerű szabállyal ellátott opcionális tevékenység, ráadásul szinte teljesen szerencse alapúra lett megcsinálva.
Egy párbaj úgy fest, hogy a gyűjteményünkből öt lapot véletlenszerűen kihúzunk, és az ellenfél is (persze ő a saját pakliját használja), majd kisorsolja a rendszer, hogy ki rakjon előbb lapot. Ezek után a másik játékos is lerak egyet, majd összehasonlításra kerül a kettő kártya típusa és ereje. Elviekben ezen paraméterek alapján lehetne taktikázni, de ez egyáltalán nem működik, mert a győztes kiválasztásában egy véletlen számgenerátor is részt vesz.
Vagyis, ha a szerencse úgy akarja, akkor az egyes erejű, adat típusú bébimon is le tudja győzni a hatos erejű, vírus típusú titánmont. Tehát teljességgel irreleváns, hogy egy lap sokkal erősebb egy másiknál, ráadásul típus szinten még meg is kontrázza azt, mert a generátor mondhatja azt, hogy bocsika, de mégsem nyertél, mert olyan kedvem van. Egy masszív szerencsejáték az egész.
Mondjuk, ha veszítünk, akkor is választhatunk egy lapot az ellenfél paklijából, amit megkapunk, és mivel 451 különböző kártya vár ránk, eléggé sokáig lehet ezt a játékot is nyüstölni, ha maximalisták vagyunk. De, aki nem olyan „Achievement” őrült, mint például én, az nagyon gyorsan ott fogja hagyni az egészet, mert minek szenvedni egy olyan „játékkal”, ahol a végkimenetelre szinte semmi ráhatásunk nincs?
Sebaj, visszatérve az igazi játékmenethez, rengeteg bejárható barlang is vár ránk, a városi környezetek mellett. A szörnyek itt mindig újraélednek, így addig edzhetjük lényeinket, ameddig le nem tudjuk gyűrni a pálya végi Boss-t. Rengeteg zsákmánnyal is fogunk találkozni ládákban, vagonokon vagy olajoshordókban eldugva, bár ritkán fogunk igazán értékes cucchoz juzni. Ezt a privilégiumot a főellenségekből kiszedhető cuccok, vagy a küldetések végén kapott jutalmak kapták, de miért ne takarítsunk ki teljesen egy „dungeon”-t, ha már úgy is ott kell súlyos órákat eltöltenünk, hogy izmosabbá varázsolnunk a Monjainkat?
Továbbá speciális kihívások is vannak, melyek egyedi lúttal, és máshol nem megszerezhető Digimonokkal kecsegtetnek, de ezek gyakorta túl nehezek a legelső alkalommal, így nem árt mindegyiket feljegyezni, hogy később, egy erősebb csapattal vissza tudjunk térni. Ha pedig a barlangos edzésen kívül is akarjuk fejleszteni a Monjainkat, van egy zsebdimenzióban található hotel, ahol leadhatjuk lényeinket egy időre, ami után elég sok XP-vel és zsákmánnyal távozhatnak onnan.
Végül, de nem utolsósorban a főszereplő is fejlődik, de ő kizárólag a narratívának hála teszi ezt. A teljesített küldetések után sok esetben úgynevezett anomália pontokat is kap pénz és erősítő cuccok mellett, melyeket különféle képességekre és fejlesztésekre tud elkölteni. Ezek mondjuk annyira nem túl érdekesek, mivel mindegyik fejlesztési ág ugyanazon bónuszokat tartalmazza csak specifikus természetű Digimonokra leosztva, így ez a szekció annyira nem nyűgözött le, ám ez nem jelenti azt, hogy az itten kapott extrál ne lennének nagyon is elengedhetetlenek.
A grafika és a látványvilág elfogadható, annak ellenére, hogy az animáció hagyott maga után némi kívánnivalót itt-ott. Ami igazán tetszett az a szimbolika, mely a legtöbb Digimonos médiumból is visszaköszön. Ez pedig a szembeállítása az emberi világban található szürke, arctalan és semmitmondó személyeknek és környezetnek a digitális világban található színesebb, élettel telibb karakterekkel és helyszínekkel.
A szinkronnal, meglepő módon, nem volt igazán problémám, annak ellenére, hogy kipróbáltam, milyen gyönyörűen próbálják a japán életérzést angolul átadni a színészek. Egész elfogadhatóan, ha félretesszük a streamer mellékszereplő irritáló szövegelését (lájk, févörit, szubszkrájb, arrghhhh), azonban arra nincs bocsánat, hogy a klasszikus Digimonos zenéket alapjáraton kihagyták a játékból.
Pedig ez talán az egyik győzelem, amit a Digimon a Pokémon ellen magáénak tudhat: anime szinten jóval több számot tudnék a Digi fanchiseból felsorolni, mint a Pokémonéből. Brave Heart, Slash, The Biggest Dreamer, With the Will… hé, hol van a The Last Element? Jó, hát nem lehet mindent húsz euróért(!!!!!!) csak úgy megkapni. Inkább rántsunk fel egy jútyúb playlistet és felejtsük el ezt a DLC-nek csúfolt pénzéhes megmozdulást. Talán ezért sikerültek többnyire silányra az alapvető zenei track-ek? Hogy rá legyünk kényszerítve az emlékezetes dalok megvételére? Ki tudja?
Azonban mindent összetéve a Digimon Story Time Stranger egy szórakoztató, tartalmas játék, rengeteg küldetéssel, mellékfeladattal, felfedezhető pályával és gyűjthető Digimonnal, illetve kártyalappal. Nem fogja a JRPG-k világát megváltani, és a harc a játék végére kissé fárasztóvá is vált számomra, de a Digimon rajongók végre megkapták hosszú évek óta azt a játékot, amire azt mondhatják: köszönjük.
Sőt, azt is megkockáztatom, hogy aki még sosem találkozott a Digimonos alkotással, legyen szó az animéről, a kártyajátékról (olyan is van basszus?), a mangáról, vagy bármelyik videojátékról, annak mai tesztünk alanya egy tökéletes bevezető lehet ebbe az egyébként rendkívül érdekes és gazdag világba. Bár lehet, valamelyik anime évad végignézése előnyösebb lehet, főleg, hogy utána DiCaprio-san mutogathatunk a monitorunkra, mikor belefutunk egy (vagy több) ismerős Monba.
Vendeg
