A Deadpool és Rozsomák tehát az első X-Men mozi, mely a Fox felvásárlását követően immár a Disney felügyelete alatt készült. A stúdió azonban láthatóan rájött, hogy túlságosan nagy volt a tempó a Marvel mozis univerzumának bővítésében, ezért alaposan visszavettek belőle, és az idén ez az egyetlen ilyen produkció, melyet a mozikba küldenek.

Ugyanakkor magyar vonatkozásban is beszélhetünk újdonságokról, mivel ez az első olyan X-Men film, melyben Wolverine-re nem Farkasként, hanem Rozsomákként hivatkoznak (ami mellesleg a szó szerinti helyes fordítás). Ami viszont sajnálatos, hogy a karakter magyar hangja sem ugyanaz, mint korábban, és nem is annyira illik hozzá, de idővel azért meg lehet szokni.

Ellenben már annak is örülhetünk, hogy a szerepről jó ideje leköszönt Hugh Jackmant sikerült visszacsábítani – és persze ha jó lett a végeredmény, akkor kit érdekel, nem igaz? Bevallom, mi szintén ebben reménykedtünk, és azt is láttuk, hogy sokan úgy várták a filmet, mint a messiást, de legalábbis mint az év moziját. De vajon képes-e megfelelni ennek az igen magas elvárásnak?

Mint a valóságban, úgy a cselekmény szerint is hat év telt el a második rész eseményei óta. Wade Wilson (Ryan Reynolds) többé már nem ténykedik Deadpoolként, ehelyett tisztességes polgárként igyekszik boldogulni, és minél több időt együtt tölteni azokkal, akik fontosak a számára.

A kisördög azonban továbbra is ott bujkál benne, hogy az olyan közkedvelt szuperhősök nyomdokaiba lépjen, mint Amerika Kapitány vagy a Vasember. Felelőtlen tetteivel viszont kihúzza a gyufát a TVA-nál (Téridő Variancia Hatóság), ahol Mr. Paradox (Matthew Macfadyen) mindent elkövet azért, hogy lenyesse őt és aktuális valóságát a szent idősíkról.

Hősünk már csak a híres Rozsomák (Hugh Jackman) segítségében reménykedhet, akinek azonban még a feladatra legalkalmasabb variánsa sem hajlandó összeállni vele. Amikor pedig valahogy mégis sikerül rávennie az együttműködésre, a félelmetes hatalommal bíró mutáns, Cassandra Nova (Emma Corrin) köp bele a levesébe…

Amennyiben a fent vázolt szinopszisnak nagyjából se füle, se farka nincs valaki számára, az ne keseredjen el túlságosan, mivel a szedett-vedett sztori valójában másodlagos szerepet tölt be az egész produkcióban. A hangsúly sokkal inkább a címszereplő karakterére és a rá jellemző, totálisan zakkant stílusra helyeződik. Mindezt mi sem mutatja jobban, mint hogy a film úgy kezdődik, hogy a főcím alatt Deadpool a sírjából kiásott Rozsomák adamantium csontvázának újrahasznosított részeivel gyilkolja halomra a rátámadó egyenruhásokat, miközben a feliratok a késeken és egyéb fegyverek, illetve testrészek felületén, lassított felvételen jelennek meg előttünk.

A jó értelemben vett beteg humort ezúttal tényleg csúcsra járatták az alkotók, de azért arra ügyeltek, hogy miközben szinte semmit sem tekintettek tabunak, lehetőleg csak olyan poénokat dobjanak be, ami egy Deadpooltól nem számít megbotránkoztatónak. A multiverzum behozatala ráadásul a lehetőségek széles tárházát biztosította a váratlan, sokszor teljesen agyament húzásokra és humorizálásra. A párbeszédekben és egysorosokban nem csak a Marvel és X-Men filmekre, hanem egyéb klasszikus alkotásokra, illetve színeszekre, szerepekre és különféle pop-kulturális jelenségekre tett utalások tömkelegével találkozhatunk.

A már-már maró gúnyként ható önirónia alól maga a Marvel és a Fox sem képez kivételt, amihez még hozzájön a cameo szerepek garmadája, melyeket ehelyütt nem is szeretnénk idő előtt leleplezni. Mindettől kicsit olyan lesz az egész produkció, mint a szuperhősfilmek paródiája, miközben a sztori azért igyekszik valamennyire komolyan is venni magát – önnön kevésbé szűkös keretein belül, természetesen.

Habár hősünk őrlődése barátai és ambíciói között valószínűleg senkit sem fog megríkatni, annyi drámaiságot azért sikerült belecsempészni a narratívába, ami egy ilyen jellegű produkciónál minimálisan szükséges. A fő kérdés alapvetően nem más, mint hogy van-e helye Deadpoolnak a szuperhősök között, azon belül is a Bosszúállók illusztris csapatában – illetve, hogy van-e hely számára bárhol egyáltalán.

Az sem mellékes, hogy a Deadpool és Rozsomák közti dinamika általában egész jól működik: miközben ezerrel osztják egymást – és nem mindig csak szóban -, valójában mindketten a korábbi életük bűnei miatt érzett megbánással küzdenek. A humorral vegyített komolykodás mindazonáltal néha okoz némi ellentmondást is – példának okáért nehezen érthető, hogyan bocsáthatja meg egy szervezet valakinek, ha korábban jónéhány emberét lemészárolta.

Ezt leszámítva a forgatókönyvvel alapvetően két probléma van, melyek közül az egyik, hogy a már unalomig ismételt, elcsépelt sablonokból építkezik. Másrészt viszont ami eredetinek mondható benne, az kissé zavaros tud lenni, és nagyban támaszkodik az MCU-ban korábban, illetve a streamingen futó sorozatokban (elsősorban és igen jelentős mértékben a Lokiban) látottakra, melyek nélkül időnként nem könnyű megérteni, miről is van szó egyáltalán.

A korábbi X-Men filmekre tett utalások, illetve a régi szereplők feltűnése ugyanakkor aligha okozhat gondot valakinek, aki egy kicsit is követte az akkor még a Fox égisze alatt készült mozifilmeket. Hogy a Deadpool & Rozsomák mennyiben jelent egyet a régi színészektől való búcsúzással, az mondjuk jó kérdés, de a végefőcím alatti képsorok igencsak erre engednek következtetni.

A nosztalgiát mellesleg a régi slágerekből álló, merész és felettébb ütős módon alkalmazott zeneválasztás is fokozza. A Deadpooltól megszokott csúnya beszéd és a véres akciók szintén megmaradtak, vagyis szerencsére a Disney-nél sem szakítottak a felnőtteknek szóló R besorolással.

A Deadpool & Rozsomák tehát összességében egy baromi szórakoztató mozi lett, mely legfeljebb rövid időre ül le néha, de azután újra meg újra összeszedi magát egy váratlan húzással. (Még a stáblista legvégére is hagytak egy slusszpoént, ami egy újabb vicces visszautalás egy korábbi jelenetre.) Hogy ez lenne az év filmje, azt nem feltétlenül mondanám, de az szerintem egész biztosan kijelenthető, hogy a Deadpool franchise eddig legjobban sikerült darabja.