Mint ahogy az sem egyértelmű, meddig lehet folytatni az efféle, fizikailag rendkívül megterhelő filmek készítését, pláne bőven ötven éves kor felett. Ezzel kapcsolatban Reeves, amikor megkérdezték, azt válaszolta, hogy amíg a lábai bírják és amíg a közönségnek van rá igénye, addig ő benne lesz a folytatásban.

Ám nem csak ő és a kaszkadőrből lett rendező Chad Stahelski gondolta így, hanem a stúdió is, akiknek ráadásul egy olyan nagyágyút sikerült megnyernie a negyedik részre, mint a még mindig remek formában lévő kínai akciósztár, Donnie Yen. Az ikonikus szereplők mellé pedig ikonikus helyszínekre is ellátogatunk, ahol még nagyobb léptékben folyik az öldöklő küzdelem, mint korábban.

S bár tény, hogy narratíváját tekintve már valóban nem sok újdonsággal képes szolgálni a francise, összességében azt kell mondjam, a 4. felvonást nagyon is érdemes volt elkészíteni.
Miután John Wick (Reeves) kikerült a múltja részét képező alvilági szervezetből és mindenki rá kezdett vadászni (mindhiába), ezúttal egy felettébb elszánt ellenféllel találja magát szemben. A „Felső Kör” lényegében szabad kezet ad az ambiciózus és gátlástalan Vincent de Gramont márkinak (Bill Skarsgard), aki könyörtelenül felhasznál vagy eltapos mindenkit annak érdekében, hogy végre végett vessen a John Wick „jelenségnek”.

S bár még hősünknek is akad egy-két támogatója, egyik régi barátját, a vakon is kiváló harcos Caine-t (Donnie Yen) kényszerítik rá, hogy ellene forduljon. Ám Wick hiába él túl minden támadást, rá kell jönnie, akkor sem lelhet majd nyugalomra, ha végez a márkival, vagy akár a Felső Kör többi tagjával. Ezért a szintén bosszúra és békére vágyó Winstonnal (Ian McShane) rendhagyó lépésre szánják el magukat, hogy egyszer s mindenkorra pontot tegyenek az ügy végére…
A John Wick filmek sohasem igazán a realitásról szóltak, és aki beül a franchise aktuális folytatására, az többnyire tisztában is van ezzel. Az egész produkció lényegében Keanu Reeves szűkszavú karizmája köré épül, aki az elpusztíthatatlan bérgyilkos szerepében nem pusztán hidegre tesz mindenkit, aki az életére tör, hanem időnként még egy egysorost vagy egyéb poénbombát is kioszt nekik. Az pedig, amilyen változatos módon megküzd velük és osztja a halált, felettébb figyelemreméltó.

Nincs ez másként a 4. felvonás esetében sem – sőt, inkább olyan benyomást kelt az egész, mintha az lett volna a cél, hogy mindenből többet, „szebbet”, nagyobbat kapjunk. Bár előfordul, hogy a rengeteg gyilkolás már tényleg sok egy kicsit, a szépen megkoreografált jelenetek és a dinamikus tempó feltétlenül megkönnyíti a látottak befogadását. A fényképezés pedig nem csak az akciófelvételek során látványos: a világ több nagyvárosában (Párizs, Berlin, New York, Oszaka) játszódó cselekményből alapvetően a maximumot hozza ki a produkció.
S bár egy noir-jellegű alkotásról van szó, melynél a hangsúly sokkal inkább a stílusra helyeződik, mintsem a valósághű ábrázolásmódra, természetesen a látottak erkölcsi-morális vonatkozásai mellett sem mehetünk el szó nélkül.

Nem véletlen, hogy a filmben John Wicket konkrétan az a vád éri, hogy gondolkodás nélkül gyilkol, mert ez a természete, és egyébként semmi sem hajtja igazán – mintha a narratíva mintegy maga is megkérdőjelezné a rengeteg halál (és annak végignézésének) létjogosultságát.

Ugyanakkor akad legalább egy olyan jelenet, ami elég egyértelműen cáfolja hősünk érzéketlenségét. Ráadásul azt sem szabad elfelejteni, hogy nem John Wick volt az, aki elkezdte az egész őrületet, viszont a maffia kőbe vésett, merev szabályai azok, amelyek miatt nem érhetett véget az öldöklés.
Mindezt a szemléletet kiválóan képviseli a márki, aki lényegében Wick hasonlóan karizmatikus ellenpárja. Míg az előbbit leginkább a hűség és a becsület érdekli, addig a Felső Kör vezérét az ősi szabályoknál is jobban motiválják saját ambíciói, amelyek gátlástalanná teszik az egyébként is szadisztikus hajlamokkal bíró férfit.

A figura mindazonáltal Bill Skarsgard miatt működik igazán, aki már többek között a Stephen King-féle Az gonoszának eljátszásával is bizonyította, hogy zsigerből abszolút hihetően és természetesen tolja az ilyesmit.

Vele szemben a becsületet továbbra is fontosnak tartó Koji (Hiroyuki Sanada) és a Donnie Yen által alakított Caine képez ellenpontot. Bár az utóbbi esetében a vak bérgyilkos figurája talán már kissé elcsépeltnek számít, tény, hogy karizmájuk és harcművészeti tudásuk rengeteget hozzátesz a produkcióhoz.
Laurence Fishburn a Wicket támogató korábbi alvilági vezér szerepében ezúttal sem jut sok feladathoz, jelenléte alapvetően egy-két kikacsintásra és minimális Mátrix-nosztalgiára korlátozódik. Ezzel együtt a popkulturális utalások és gegek szintén kevésbé jellemzőek a 4. felvonásra, mely inkább a korábbi témák, a stílus, a helyszínek és az akciók terén igyekszik mindent a csúcsra járatni.

Ennek mintegy velejárója, hogy a film időnként erős túlzásokba esik – van, ami ezek közül még belefér a műfajba, és van, ami már kevésbé, vagy épp egyenesen öncélúnak hat. Szerencsére azonban a fekete humor és az önirónia továbbra is jelen van, s bár nem mindig érezhető a hatása, mindenképpen emészthetőbbé és szórakoztatóbbá teszi a produkciót.

Hogy lesz-e folytatás, az momentán felettébb kérdéses, ám ha itt a vége, akkor elmondhatjuk, hogy méltó lezárást kapott a széria. Akinek esetleg még akad hiányérzete, annak pedig ott lesz a készülőben lévő spin-off (Balerina), melyben állítólag maga John Wick is tiszteletét teszi majd.