A rendező azonban jelen esetben nem a brit fenegyerek, hanem az amerikai David Leitch, aki immár szintén nem kevés gyakorlatot szerzett a műfajban, miután tető alá hozta az Atomszőke, a Deadpool 2. és a Halálos iramban: Hobbs és Shaw című, a nagyközönség körében meglehetősen népszerűvé vált mozikat.

A főszerepben látható Brad Pitt sem éppen járatlan a hasonló produkciókban, és itt nem csupán a Ritchie-vel forgatott Blöffre gondolok. Habár Pitt nem kimondottan komikus alkat, a hasonló filmekben általában attól szokott vicces lenni, hogy ő az abszolút kemény csávó, akinek egy arcizma sem rándul, miközben őrültebbnél őrültebb helyzetekbe keveredik – elég, ha csak a Harcosok klubjára vagy a Becstelen brigantykra gondolunk.
Míg őrült helyzetekből ezúttal sincs hiány, hősünk, az újabban „Katica” fedőnév alatt futó bérgyilkos (Pitt) látszólag átlagos fickó, aki hadilábon áll a szerencsével. Persze elég hamar kiderül, hogy ez azért nem teljesen fedi a valóságot, és emberünket távolról sem kell annyira félteni, mint amennyire szeretné, hogy összekötője, Maria Beetle (Sandra Bullock) aggódjon érte.

Katicának elvileg nincs semmi más dolga aktuális küldetésén, mint hogy megszerezzen egy táskát a Tokió és Kiotó között közlekedő szuperexpresszen, majd leszálljon vele a vonatról. A csak ?Fehér halál? néven ismert maffiavezér (Michael Shannon) által megbízott „Mandarin” (Aaron Taylor-Johnson) és „Citrom” (Brian Tyree Henry) azonban alaposan megnehezíti a dolgát.

A játszmába azután még az ártatlan kislánynak tűnő „Herceg” (Joey King), a rejtélyes „Darázs” (Zazie Beetz), egy mexikói bosszúálló és még mások is bekapcsolódnak. De vajon kié lesz a hőn áhított táska, és mi olyat tartalmazhat, amire mindenkinek annyira fáj a foga?
A végleges forgatókönyv egy japán regényen alapul, amely angolul Bullet Train címen jelent meg (ami végül a film eredeti címeként is szolgált). Ennek eredményeként az adaptáció a japán és az amerikai kultúra sajátos egyvelege – a kettő közül azért persze inkább az utóbbi dominál, mivel a film a hollywoodi stúdiórendszerben készült.

A narratíva középpontjában végig a karma és a szerencsétlenség áll, némileg rámutatva, hogy sokszor csak az számít valójában, honnan nézzük a dolgokat.

Egyébként maga a történet, mint az már eddig is sejthető volt, lényegében bérgyilkosok játszmája némi családi és maffiatörténettel fűszerezve: az egymással versengő rosszfiúk (és rosszlányok) kénytelenek rájönni, hogy küldetéseik összefüggnek egymással, míg végül a maga módján minden szál úgymond elvarrásra kerül.
A mondanivaló tehát igencsak felszínes, a történet pedig erősen közhelyes (időnként a szövegek is), a produkció sokkal inkább a párbeszédekre és az akciókra épít. Ennek megfelelően A gyilkos járat savát-borsát az abszurd helyzetek és az azokban rejlő komikum adja – tény, hogy az egy helyre való bezártság sokszor igencsak fura szituációkhoz vezet, különösen, ha egymással rivalizáló bérgyilkosokról van szó.

Leitch és alkotógárdája egy már remekül bevált receptet hasznosított újra, ami alapvetően akkor is működik, ha a váratlan fordulatok nem mindegyike hihető, mivel többnyire még azok is kellőképpen viccesek.

A sikerhez nagyban hozzájárul a felettébb színes és változatos szereplőgárda, akik oly módon képesek reagálni egymásra, hogy az szinte végig lekösse a figyelmünket, a nem túl érdekfeszítő sztori ellenére. (A filmben még Channing Tatum is cameozik, és nem is csupán egyetlen röpke jelenet erejéig.) Brad Pitt pedig a hatvanhoz közeledve is remek formában van – a fáma szerint kaszkadőrt igénylő jelenetei kilencvenöt százalékát vele vették fel.

A fentiek ellenére a szereposztást több kritika is érte azzal kapcsolatban, hogy az eredeti regényben hiába voltak japánok a karakterek, a mozkóképes változatban a főbb szerepekre jobbára fehér színészeket választottak, miközben az eredeti helyszínt megtartották.

Az efféle részrehajlás valóban kicsit viccesen hat annak fényében, hogy az USA-ban egyenesen törvényileg kényszerítik a filmeseket, hogy mindenféle szerepekre legalább részben színes bőrű színészeket szerződtessenek – adott esetben még akkor is, ha azt maga a szerep egyáltalán nem indokolja…

Nézői szempontból viszont az a legfontosabb, hogy a szereplőgárda működik, és így a jelenetek jelentős része kellőképp szórakoztató. Ráadásul ez esetben még az sem számít annyira, hogy ki honnan származik, mivel maga a cselekmény is eléggé „nemzetközi” ahhoz, hogy az egyes típusok lényegében felcserélhetők legyenek.

Másrészt azt is tudni lehet, hogy a film eredetileg egy R-besorolású, Die Hard stílusú akció-thriller lett volna Antoine Fuqua rendezésében, végül azonban a stúdió könnyedebbre vette a figurát, és teljességgel elvitte a történetet a komédia irányába. És alighanem éppen ez a mi szerencsénk: ha már egyszer a sztori vagy a mondanivaló nem valami nagy durranás, legalább maga a produkció elég abszurd és vicces ahhoz, hogy a nyári pangás közepette megérjen egy mozijegyet…