A történetből természetesen nem szeretnék semmit sem elárulni (tipikusan az a helyzet, hogy minél kevesebbet tud róla előre az ember, annál hatásosabb lesz játék közben), de azért a felütésről ejtsünk pár szót kedvcsinálóképpen. 2038-ban járunk tehát, a helyszín Detroit, és egy a teljesen emberi külsejű androidoktól erősen átitatott, már-már megmérgezett társadalom.

Az utcán minden sarkon a gazdáik ügyes-bajos dolgait intéző robotok teljesen a mindennapi élet részét képezik, és tőlünk, egyszerű emberektől csak az egyenruhájuk és a halántékukon villódzó ledfény különbözteti meg őket.
Gondoljunk csak bele, hogy milyen problémákat is okoz ez a helyzet, főleg szociológiai értelemben. A gépek egyre több munkahelyet vesznek el az emberektől, a munkanélküliség soha nem látott rekordokat dönt, sokan már élettársuknak (vagy gyermeküknek!) is androidot választanak hús-vér ember helyett.

Ha még jobban bele szeretnénk ásni magunkat a háttérbe, mint ami feltétlenül szükséges, akkor különféle elszórt újságcikkekből, TV-adásokból tájékozódhatunk. Higyjétek el, nagyon érdemes, elképesztő ötleteken keresztül mutatják be nekünk 2038 súlyosan beteg társadalmát, és hátborzongató látni, hogy bizony valóban ebbe az irányba tartunk, padlóig nyomott gázzal…
Sokan persze szkeptikusak az androidokkal szemben, vagy épp haragszanak rájuk, mert miattuk lettek maradtak munka nélkül, stb. Ide csöppenünk tehát, három főszereplőnk bőrében, akik mindannyian androidok. Az egyikük Connor, egy nyomozó-prototípus, aki a rendőrség munkáját hívatott segíteni az androidok által elkövetett bűncselekményekkel kapcsolatban.

Másodikként Kara-val találkozunk, egy kedves házvezetőnő-robottal, aki egy őt ért tisztázatlan baleset után tér vissza a gazdájához, akinek a szeme sem áll jól már a legelső pillanattól kezdve. Végül pedig Markus következik, aki boldogan végzi feladatait egy idős festőművész személyes asszisztenseként, míg egy éjjel, ahogy az lenni szokott minden megváltozik… Kara és Connor sztorija élményszámba megy, egyedül Markusé, ami picit kevésbé rántott be. Egy-két momentum kivételével nem tud felérni a másik kettőhöz, de ez inkább az utóbbiak dícsérete, mint az előbbi kritikája.
A karaktereket nagyon jól eltalálták David Cage-ék. Annak ellenére, hogy nem élő emberekről beszélünk, könnyű szorítani nekik és együttérezni velük. Mellékszereplőinkkel sincs probléma, a kedvencem Connor emberi rendőr „társa”, a régi vágású szeszkazán, Hank Anderson hadnagy. Lehet, hogy kicsit (meglehetősen) klisés karakter, de a beszólásai és úgy általában az emberi mivolta nagyon kedvelhetővé teszi, jó kis kontrasztot képez a futurisztikus felálláshoz képest.

A megjelenítés terén sem igazán lehet hiányérzetünk. A nyílt, pompás város, a szűkös, koszos bűnügyi helyszínek mind-mind gyönyörűen megkomponáltak, sokat segítenek, hogy beszippantson minket az atmoszféra. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy az egyik leghatásosabb jelenet, amit valaha játék közben átéltem, a Detroit-hoz fűződik. Legyen elég annyi, hogy a szeméttelepes rész: Biztos vagyok benne, hogy ha majd játszotok vele, akkor elég hidegrázós lesz az élmény.

A szereplők kidolgozása szintén elsőrangú, ismét csak valódi színészek adták külsejüket és hangjukat hozzájuk. Tetszett, hogy az android-karakterek egész egyszerűen szebbek, mint humán társaik, akik sokszor kicsit túlsúlyosak, ráncosak, stb. Hiába, a gépeket megrajzolták, tervezik, az ember meg már csak olyan, amilyenné a természet vagy adott esetben az életforma tette, ugyebár.
Sokkal inkább interaktív filmről, mint videojátékról lévén szó, az irányítás most is hasonlóan működik, amint a korábbi QD-darabok esetében. A képernyőn megjelenik, hogy merre húzzuk a sticket, milyen gombot nyomjunk, többnyire nyugisan, időpnként pedig quick-time event formájában-bizonyára ismeritek már a dörgést. Connort irányítva leszünk úgymond a legelfoglaltabbak, hiszen vele nyomozós, tanúkérdezgetős feladataink is lesznek.

Aki játszott a demoval (ami egyébként a stuff legelső jelenete, és semmi köze nincs a történethez), az tudja, hogy hogyan is néz ki mindez a gyakorlatban. Connor megérkezik a helyszínre, szétnéz, nyomokat keres, ez alapján rekonstruálja az eseményeket. Ezek kezdetleges videofelvétel formájában játszódnak le a szemei -vagyis az optikai egysége, hogy pontosak legyünk- előtt, és ilyesformán általában kulcsfontosságú új bizonyíték kerül elő.
Nyilván ha minél több nyomot sikerül felderítenünk, akkor több és részletesebb tudás birtokába jutunk, amelyet aztán később felhasználhatunk a párbeszédeknél, pl. többféle és specifikusabb kérdést tehetünk fel, stb. Egy százalékos érték még jelzi is, hogy mekkora az esélyünk a sikerre, úgyhogy rögtön tudni fogjuk, ha épp fontos infóhoz sikerült hozzájutnunk. Igazán jól működik a rendszer, egyszerű, gyorsan megszokható, könnyen használható.

Említettem a dialógusokat, hozzá is teszem gyorsan a legkirályabbat: Ismét teljesen magyar feliratozású játékkal van dolgunk! Szerencsére igényes a fordítás, a rendőrségi szakszavakat, sőt, az egyes karakterek beszédstílusait is sikerült átemelni. Jól elkülöníthetőek például Connor illedelmes megnyilvánulásai Anderson hadnagy trágárságaitól, úgyhogy jár a gratuláció azoknak, akik készítették.
Talán mondanom sem kell, hogy döntéseinknek most is következményei lesznek. Érdemes odafigyelni, hiszen akár az is előfordulhat, hogy egy fő karakter meghal, és nélküle folytatódik a sztori, nyilván teljesen más irányban, mint ahogy az vele történt volna. Szerencsére ha valami nagyon nem tetszik, akkor újrajátszhatjuk azt a fejezetet, másképpen, de az élmény ugye akkor teljes, ha ami történt, az megtörtént.

Minden fejezet végén aztán megtekinthető a folyamatábra, ahol címszavakban megnézhetjük, hogy mely események vezettek az adott rész konklúziójához. Egyébként az, hogy mennyi választásunk van, teljesen fejezetfüggő. Van, ahol rengetegfelé szerteágazhatnak a történések, máskor meg azt figyelhetjük meg, hogy ami megesett, az elkerülhetetlen volt, hiszen bár sokszor kerültünk döntéshelyzetbe, a végeredmény mindig ugyanaz lett volna.
Pár végigjátszást simán benne van a stuffban, annál is inkább, mivel még az sem teljesen mindegy, hogy egy adott mellékszereplővel milyen viszonyt alakítottunk ki. Legalább néhány kritikusabb fejezethez mindenképp érdemes visszatérni, és ha homlokegyenest másképp alakul a sztori, akkor onnan folytathatjuk, akár végig.

Elárulom, hogy én nagyon vártam a Detroitot, és ugyan nem ez a stúdió legjobb munkája, de egyáltalán nem is okozott csalódást. Bár az egyik sztoriszálnál tényleg érezhető, hogy kicsit elsietett, és kevesebb érzelem szorult belé, de ha az egészet nézem, akkor ismét olyan élményt kapunk, ami egy darabig biztosan velünk marad a stáblista után-ez pedig több, mint elég egy videojátéktól.