Ahogy más, nagyobb cím sem kerülhette el, úgy az Elder Scrolls ötödik epizódja is megkapta a jól megérdemelt újrahasznosítást, természetesen az ilyenkor megszokott dolgokkal, azaz 2016-os szintre húzták a grafikát, mely FullHD felbontással (esetleg 4K-ban PS Pro-n), valamint 60 FPS-es képfrissítéssel próbál lenyűgözni minket.

Jár hozzá még természetesen az összes megjelent, kisebb-nagyobb kiegészítő, azaz a Dawnguard, a Dragonborn, a Herthfire, valamint megoldották, hogy konzolon is elérhetőek legyenek a különféle modok.
Persze ez így leírva nagyon jól hangzik, hiszen egy olyan címről beszélünk, ami zsákszámra kapta az elismeréseket, tegyük hozzá gyorsan, teljes joggal. Kevés olyan játék van, ami ilyen komoly minőséget üt meg, mint jelen tesztünk alanya. Természetesen én is próbáltam anno Ps3-on a stuffot, de bevallom őszintén, rajtam kifogott és pontosan az egyik legnagyobb erőssége, a totális szabadsága miatt.

Pont emiatt kedvelem a zsánerből jobban a Witcher 3-at, mivel ugyan ott is arra megyünk, amerre kedvünk tartja, de bizonyos keretek azért vannak, annyira nem lehet elveszni benne mint Skyrim világában. De elég is ebből, nézzük, milyen extrát nyújt nekünk a felturbózott változat, amit PS4-en teszteltünk.

Kicsit vakarom a fejem, mert nem szerettem volna rögtön a negatív szekcióval kezdeni, de kétség kívül egyetlen komolyabb hibája van az anyagnak konzolon, így túl is esnék ezen gyorsan. Ha megnézitek a mellékelt képeket, akkor szerintem már rá is jöttetek, miről beszélek. Hiába a durván nagy felbontás, a külcsín finoman fogalmazva is érdekes lett. Már az eredeti sem tartozott a szebb programok közé (ismét hozzáteszem, a konzolos változatról van szó) és sajnos ez a mostani sem fog lenyűgözni senkit.

Amin nagyon látszik a fejlődés az az, amikor mondjuk messzi tájakat bámulunk, esetleg csak álldogálunk egy patak partján, vagy szemléljük a távoli környezetet. Ebben az esetben simán tátott szájjal bámulunk, mert valóban impozánsan fest.
Amikor viszont bemegyünk egy faluba, esetleg a többi szereplővel kell interakcióba lépnünk, netalántán közelebbről vizsgálunk meg valamit, akkor bizony felvonjuk a szemöldökünket. Nincs rá jobb kifejezés, egyszerűen nem üti meg azt a nívót, amit a fejlesztők próbálnak belénk sulykolni.

Főleg a karakterek festenek borzalmasan: öklömnyi pixelekből állnak, ráadásul olyan darabos a mozgásuk, mintha most épültek volna fel valamilyen mozgásszervi betegségből. Ez a kettősség amúgy állandóan jelen lesz: először elámulunk mondjuk egy sárkányon, hogy mennyire gyönyörűen kidolgozott, aztán elkezd tüzet okádni, mi pedig lefordulunk kanapénkról ennek láttán, mert ilyet kis túlzással már a Ps2-es szerepjátékok is tudtak.

Technikai oldalról többé-kevésbé rendben vagyunk szerencsére, egészen stabilan fut minden. Nincsenek nagyobb beakadások a durvább tömegjelenetek esetében sem, noha néhányszor azért megdöccen a motor, de ez sosem befolyásolja a játékmenetet. A külcsíntől eltekintve viszont minden pontosan olyan zseniális, mint volt. A sztori érdekes, jól kidolgozott, abszolút motivál minket a teljes megismerésre és feltérképezésre.

A legtöbb harc viszonylag rövid ideig tart, de elképesztően brutálisak, főleg ha külső nézetből szemléljük a dolgokat. Ami viszont továbbra is elképesztő, sőt, inkább felfoghatatlan, az persze a tartalom. Már az eredeti kiadásba is szó nélkül bele lehetett ölni 100+ órát úgy, hogy az ember észre sem vette, de így egy komplett csomag esetében ez szó nélkül elérheti a 200-at is, ami egészen embertelen adat.
Ráadásul ezt ne vontatott formában képzeljétek el, mivel lehetetlenül gazdag a kontinens múltja, amit garantáltan nem egyhamar derítünk fel. Persze ez magával vonzza az angol nyelv ismeretét, mert ennek hiányában nem tudunk elmerülni nagyon a részletekben. Magáról a térképről még nem is szóltam, pedig az is megér egy misét. Kazamaták, hegyek, völgyek, dombok, falvak, városok, várak meg ki tudja még mi várja, hogy teljesen felfedezzük őket, feltárjuk titkaikat.

Mindezt megkoronázza az elképesztően gyönyörű zenei szekció. Sokszor leírjuk, hogy mennyire jól sikerül egy-egy játéknak az ambient része, de ebben az esetben tényleg mindenek fölött áll. Amikor kell, megnyugtat, lágy dallamok simogatják fülünket. Másik szituációban felpörget, összeszorított fogakkal küzdünk az életünkért. Olyan nagyzenekari darabokat képzeljetek el, ami szó nélkül megállná a helyét a való életben is, mondjuk mint egy blockbuster színdarabhoz komponált valami.

És hogy kiknek is ajánlanám a Skyrim Special Editiont? Na, látjátok, ez jó kérdés. A PC-vel rendelkezők szerintem kiesnek, mert nekik már a külcsín is alapból gyönyörű volt, ráadásul egy hasonló kiadás előző generáción már napvilágot látott. Így maradnak azok, akik esetleg még nem próbálták a stuffot, vagy valami hasonló kiadásra vártak, esetleg mostanában vettek újgenerációs konzolt.

Na, ennek a rétegnek viszont kötelező, mert egy semmilyen formában sem hétköznapi alkotásról beszélünk. Még talán azoknak is érdemes tenniük vele egy próbát, akiknek annyira nem zsánerük ez a szerepjátékos fantasy műfaj, de szívesen vesznek el jól kidolgozott virtuális világokban.