A Szellemirtók franchise óriásira nőtt az évtizedek alatt, az első film ’84 legsikeresebb filmje, és sok értékelés szerint egyben a nyolcvanas évek legjobb vígjátéka is lett, amit a második rész mérsékelt sikere sem csorbított. A film alapján több videojáték és rajzfilmsorozat is készült, a rajongók pedig várták a folytatást, leginkább a régi szereplőkkel, még akkor is ha közben pocakot eresztettek. Ez a lehetőség Harold Ramis 2014-ben bekövetkezett halálával végleg elszállt, de így is volt esély egy jó folytatásra.

Amikor Paul Fig megkapta a rendezői széket, a szereplők sorsa megpecsételődött: az arc képtelen női főszereplőkön kívül másokkal dolgozni, és bár míg az A kém vagy a Női szervek esetében ez nem okoz semmiféle problémát, egy felépített franchise esetében, ahol férfiak a főszereplők, igenis gondot jelent. Ezzel rá is nyomta a bélyegét a rajongók által várt új epizódra, lehetett tudni hogy nem lesz folytatás, hanem egy teljesen felesleges reboot szemtanúi lehetnek akik beülnek a filmre.

A történet szerint egy mellőzött szállodai karbantartó ráeszmél hogy ő a világ legnagyobb meg nem értett zsenije, és hipphopp épít egy berendezést ami visszahozza a szellemeket. Ezzel aztán többször több helyen rosszalkodik, minek folyamán az ektoplazma ellepi New York-ot, kisebb nagyobb gondot okozva ezzel a békés lakosság köreiben.
Szintén mellőzött és egyébként abszolút lúzer tudósok egy csoportja ráeszmél, hogy ők meg tudják fogni a szellemeket, ezért hát építenek mindenféle csapdákat meg fegyvereket, amikkel ezeket az elcsatangolt lelkeket vissza tudják küldeni oda ahová valók. Ezek kifejlesztését a legfőbb agy, az elképesztően irritáló, leszbikus hajlamokkal küszködő de azt soha ki nem nyilvánító Jillian Holtzmann (Kate McKinnon) sufnituninggal ripszropsz megoldja, néhány cső és pár huzal segítségével.

A csipet csapat vezére Abby Yates (Melissa McCarthy) és régi kolléganője, a mérhetetlenül bugyuta Erin Gilbert (Kristen Wiig) mellett feltűnik még a kötelező plusz egy fő, aki persze nem lehet más mint egy fekete bőrű, nagypofájú (anyukám lehúzlak a vécén vazeee) egyszerű munkás. A kötelező tiszteletköröket – női egyenjogúság, meleg hajlam, néger – tehát a produceri kör és a rendező gyorsan le is tudta, ehhez azonban hozzá kellett még csapni a világ leghülyébb szépfiúját, akit az aktuális falubikája Chris Hemsworth alakít Kevin, a recepciós szerepében.

Ez utóbbi egyébként az egyetlen értékelhető színész a filmben, egyszerűen zseniálisan alakítja a pontagyú cicafiút. A többi színész nem fogja Oscarral kitömni a klotyóablakot az alakítása miatt: az utóbbi évek legjobb komikája, Melissa McCarthy annyira meg van szeppenve a szerepben ahol egyszer sem mondhatja ki hogy b*zdmeg vagy hogy a jó k*rva anyádat, hogy abszolút elveszik benne.

Valószínűleg komikusi szerepei aljaként fog visszaemlékezni erre a förtelemre, amit ráadásul el is nyom a többi színésznő áldásos szerepe. Itt van például a szerelőzseni, a férfias jellemmel bíró Kate McKinnon, aki valami elképesztő erővel játssza túl a szerepét, amitől brutálisan idegesítő, és roppant kellemetlen karakterré válik, ráadásul folyamatosan szem előtt van.
Az egyébként is ügyetleneket játszó Kristen Wiig – aki mellesleg a kedvenc bénázónő szereplőm filmről filmre – még megmenthetné azt a posványt amivé a többi szereplő teszi a filmet, de sajnos nem jár sikerrel, mérhetetlenül lent kezdi a szerepét és ott is hagyja. Bár hozzá kell tenni, valóban kell színészi affinitás eljátszani ilyen gagyin valamit, amiért jár a pluszpont.

Patty Tolan (Leslie Jones) a folyamatosan szövegelő és lelőhetetlen, kötelező színesbőrű elem szájába próbáltak ugyan poénokat tenni, de sok csodát ettől se várjunk, mondjuk vele szemben az ember nem is állít nagy elvárásokat – nem egy túlfoglalkoztatott színésznő, leginkább sorozatszerepekben tűnik fel.

Az első 25 perc után már fészkelődik az ember, kezd a dolog egyre kellemetlenebbé válni. A film nem szórakoztat, hanem vontatott, elnyújtott és egyszerűen kényelmetlen a megtekintése. Nézelődünk jobbra-balra hogy vajon más is így érez, és látjuk hogy igen, nem bennünk van a hiba. Az arcokra kiül a kifejezés, az a tipikus „mit keresek én itt” látvány. A bal oldalamon ugyan volt egy hölgy aki az első pillanattól az utolsóig visítva röhögött, feltételezem valami jóféle amfetamin hatására, mert ezt még a feliratok alatt is produkálta.

Ahogy az várható volt, cameo szerepben feltűnik mindenki az előző filmekből (Ramis kivételével persze), a gond ezzel az hogy minden egyes betoppanás kiszámítható, egyáltalán nem éri váratlanul az embert, így nem is éri el a kellő hatást. Az erőltetett és elképesztően szar poénokkal egyébként ugyanez a helyzet, még ha jók is lennének, akkor is kiszámíthatók, szinte az ember tudja mit fog mondani a következő pár másodpercben a színész.
Hangsúlyozom, a poénok ritka bárgyúk és abszolút nem ülnek. Nem a hímsoviniszta beszél belőlem amikor azt mondom, a csajok nevetségesek a szerepükben és ezt még tetézik azzal, hogy férfias poénokat adnak a szájukba. Az egy óra ötvenhat perc egy örökkévalóságnak tűnik, a jellegtelen karakterek, az unalmas „sztori”, az elnyújtott és bárgyú jelenetek még az eredeti filmre történő sok utalás mellett sem képesek megmenteni életünk elfecsérelt száztizenhat percét.

Az utolsó negyed óra végülis nézhető. Tulajdonképpen ez az az időintervallum, amikor történik BÁRMI is a filmben. Ekkor már úgy van vele az ember, hogy kibírja még azt a kis időt, most már elszenvedi azt a sorcsapást amit az élet mért rá ezzel digitális fekáliával, hiszen lassan vége a kínszenvedésnek és lélekszakadva tudunk rohanni haza, hogy könnyek tengerében fürödve betegyük az eredeti klasszikus filmet a lejátszóba. Dan Aykroyd és csapata talán még meg tudja fékezni az agysejtjeinkben megindult pusztulást, igaz a retinánkba égett Kate McKinnon embertelenül bárgyú képét már az sem fogja tudni feledtetni soha.

Hogy valami jót is mondjak a filmről, meg kell említeni a CGI-t ami határozottan jól sikerült. Látszik hogy a srácok beleadtak apait-anyait, nem tudták hogy ZS kategóriához készítenek animációkat. A színek szemkápráztatók, a szellemek kék test – piros szem kombója ütős, az óriási lények, a hatalmas robbanások (na mondjuk ilyenből nem sok van) vagy épp New York nagytotálban határozottan jól fest.

A 3D szintén említésre méltó, mert pont attól nagyszerű hogy nem tűnik fel, viszont sokat dob a filmen. A proton nyalábok folyamatosan kicikáznak a vászonról, a szellemek is ki-ki kukkantanak, meg úgy az egész atmoszféra rendben van.
Nem írtam meg rögtön a film megtekintése után a kritikát, ki akartam űzni azt a rengeteg csúnya szót az agyamból, amit le szerettem volna írni, de akkor ugyanolyan vállalhatatlan lettem volna, mint a film maga. Pár óra alvás után, egy jó kávé mellett most inkább azt mondom, ha valamit érdemes kihagyni idén, akkor az a Szellemirtók. Ez a film a franchise megcsúfolása, annak totális mélypontja, és ebbe még a brutálisan szarul sikerült videojáték adaptációk is beleértendők.

A Szellemirtók kínosan szar film.