Noha a filmben alapvetően minden megvan, amit egy James Bond mozitól megszokhattunk – csábító hölgyek, gyors kocsik, futurisztikus kütyük, egzotikus és különleges helyszínek -, az embernek mégis az az érzése támad, hogy ezeket az összetevőket mintha igazi kreativitás és koherencia nélkül pakolták volna egymás mögé. A sztori a Skyfall után tovább igyekszik mélyíteni Bond ködbe burkolózó múltjának történetét, ezt azonban nem igazán meggyőző módon teszi – a hallottak sokszor inkább utólagos belemagyarázásnak tűnnek, mintsem valóban logikus vagy a kétkedés felfüggesztését biztosan garantáló tényeknek.

A felütés során a zsúfolt Mexikóvárosban találjuk hősünket (Daniel Craig), akit egy titokzatos múltbeli üzenet késztet arra, hogy a szabályokat megszegve – és persze főnöke, M (Ralph Fiennes) nagy bosszúságára – magánakcióba kezdjen. A hajsza során azután Rómába vezet az útja, ahol találkozik a gyönyörű Lucia Sciarrával (Monica Bellucci), egy hírhedt bűnöző özvegyével, akit annak rendje és módja szerint el is csábít. Miután a segítségével beférkőzik egy titkos találkozóra, Bond felfedi egy globális veszélyt jelentő bűnszervezet, a címben szereplő SPECTRE létezését.
Mindeközben Londonban Max Denbigh (Andrew Scott), a Nemzetbiztonsági Központ új igazgatója megkérdőjelezi Bond tetteit, amely nem csupán a 00-ás programot, de az MI6 létezését is veszélybe sodorja. A kényszerhelyzetbe került Bond titokban beszervezi Moneypenny-t (Naomie Harris) és Q-t (Ben Whishaw), hogy segítsenek neki megtalálni Madeleine Swann-t (Léa Seydoux), az ügynök ősellenségének, Mr. White-nak (Jesper Christensen) a lányát, aki a SPECTRE elleni harc kulcsfigurája lehet.

Ahogy azonban a titkosügynök egyre közelebb kerül a rejtély megoldásához, vérfagyasztó kapcsolatra bukkan önmaga és az általa keresett ellenség (Christoph Waltz) között…
Az új főgonosz szerepében Waltz pontosan azt nyújtja, amit már megszokhattunk tőle, rengeteget fecsegő és moralizáló karaktere azonban nem rendelkezik valódi személyiséggel, még ha karizmáért nem is kell a szomszédba mennie. A Bond és Blofeld közös múltjára vonatkozó részek légből kapottnak és megalapozatlannak tűnnek, ily módon valódi drámai hatást sem képesek elérni. A világuralomra törő férfi egyébként visszatérő figura a James Bond történetekben, itt azonban legfeljebb a macska feltűnése emlékeztet valamelyest korábbi inkarnációira, ellenben néhány jelenete kifejezetten vontatottra és kínosra sikeredett.
A karakter a sejtelmes és izgalmas bemutatást követően a film végére teljesen ellaposodik, és ugyanolyan sablonná válik, mint a Spectre legtöbb mozzanata, melynek forgatókönyvét jellemzően az ötlettelenség uralja. Általában igaz, hogy minél több a forgatókönyvíró egy produkcióban – jelen esetben összesen négyről beszélhetünk -, annál kisebb az egység, és ez most sincs másképpen: a karakterek és motivációik kidolgozatlanok, a történetvezetés pedig igencsak lassú és unalmas, miáltal a kis híján két és fél órás játékidő is rettenetesen hosszúnak tűnik.

Habár a sztori rendelkezik valamiféle mondanivalóval, ami lényegében az állandó megfigyelésről, a személyes szabadság korlátozásának térnyeréséről szólna, az annyira kidolgozatlan, hogy említésre is alig érdemes – ebben a tekintetben a Skyfallhoz képest valóban csak egy laza hangvételű kalandfilmről beszélhetünk.
Félreértés ne essék, a legújabb Bond mozi ettől még nem feltétlenül rossz, ugyanakkor tény, hogy semmiféle újdonságot nem képes felmutatni, javarészt önismétlésből és a régi összetevők újrafeldolgozott egyvelegéből áll. Ami megmenti a produkciót a teljes ellaposodástól – a bájos Léa Seydoux látványán kívül – az a főszereplő szikár, fanyar humora, melyet ha nem is gyakran, de időről időre megcsillant a nézők szórakoztatása érdekében.

Mivel a Spectre hangulata összességében inkább a régebbi Bond részek könnyedebb hangvételére hajaz, azok rajongóinak talán még jobban is fog tetszeni, mint a legutóbbi epizódok.