Az Ultron kora nem sokat vacakol a bevezetéssel: hőseink már az első jelenetben, nagy elánnal aprítják az ellent egy kelet-európai Hydra-bázis lerohanása során. A meglehetősen pörgős és látványos, mondhatni in medias res bevezetés kiválóan megadja az alaphangot a későbbiekhez – bár azt mindenképp hozzá kell tenni, hogy csalódni fog az, aki a bő kétórás játékidő túlnyomó részében megállás nélküli akcióorgiára számít.

Később persze, amikor lassul kissé a tempó, azt is megtudjuk, hogy a terroristák megsemmisítése mellett az elsődleges cél Loki jogarának megszerzése, mely különleges erővel bír, s emiatt további fontos jelentősége van a történet szempontjából.
Miközben a Földet a terroristákkal, illetve a külső támadásokkal szemben mindenáron megóvni igyekvő Tony Stark (alias Vasember, akit Robert Downey Jr. alakít), Dr. Bruce Banner (alias Hulk, Mark Ruffalo) és társaik csupán a kívülről várható fenyegetésekre koncentrálnak, valami olyasmit hoznak létre, amit nem képesek kontrollálni: Ultront, a páratlan tudásszomjjal, ám kiszámíthatatlan természettel és beláthatatlan hatalommal rendelkező mesterséges intelligenciát.

Az egész emberiséget fenyegető veszély elhárítása érdekében azonban immár csak egymásra számíthatnak, ráadásul saját képességeikbe és a Bosszúállók csapatába vetett kétségeikkel is meg kell küzdeniük, további két új ellenségükkel, a mutáns Maximoff-testvérekkel – Skarlát Boszorkány (Elizabeth Olsen) és Higanyszál (Aaron Taylor-Johnson) – egyetemben.
A narratíva igen komoly témákat feszeget, melyek közül az egyik legsúlyosabb és legaktuálisabb a mesterséges intelligencia létrehozásának felelőssége, aminek már több apokaliptikus sci-fiben tanúi lehettünk. Ahogy más hasonló antagonisták, Ultron is úgy véli, a világ problémáira az emberiség teljes kiirtása az egyetlen megoldás. Ennek ellenére az újra meg újra lecsapó Ultron tettei, motivációi gyakran ködösek, az egész karakter leginkább egy őrültségében elszabadult, inkonzisztens tudat érzetét kelti, ami néha ugyan félelmet keltő, máskor viszont egyszerűen csak zavaros vagy látszólag értelmetlen.
Rajta kívül rengeteg régi-új szereplőt láthatunk, akik közül a fontosabbakra Joss Whedon író-rendező igyekezett elég figyelmet szánni, kibővítve egyéni történeteiket, míg másokra külön-külön igen kevés idő jutott. A zsúfoltság miatt akadnak olyanok, akiket csak statisztaszerepben láthatunk (pl. Sólyom és Hadigép), ezért jellemfejlődésről esetükben nem beszélhetünk, jelenlétük vajmi keveset ad hozzá a cselekményhez.

Sőt vannak, akik pusztán megemlítésre kerülnek, ám egyszer sem láthatjuk őket személyesen (pl. Pepper Potts, Jane Foster) – vagyis nyilvánvalóan csak a kontinuitás miatt szerepelnek valamilyen szinten.
A különböző történetszálak hasonlóképp megsokasodtak az egyes szuperhősöknek dedikált moziknak köszönhetően, melyekből Whedon többet is továbbszőtt a közös fellépés keretein belül, ami úgyszintén a Marvel-moziverzum további egységesítésére, illetve jövőbeni útjának kijelölésére szolgál.

A lassabb, karakterépítő részek és az akciódús szakaszok szerencsére jó ütemben váltogatják egymást, és az is pozitívumként említendő, hogy a szuperhősökről szóló korábbi Marvel-filmekre való utalások ellenére a sztori megértéséhez nem létfontosságú azok tartalmának ismerete (bár az első Bosszúállók megtekintése erősen ajánlott, mivel a forgatókönyv elsősorban arra építkezik).
Az Ultron kora cselekménye kevésbé nagyszabású, mint az első részé, az alkotók inkább személyesre igyekeztek venni a figurát, amit néha sikerült túlzásba vinniük. Az még rendben van, hogy végig látványosan rájátszanak a baljós hangulatra, a hősök víziói azonban jobbára közhelyesek és elcsépeltek, ezért nem sokat tesznek hozzá a narratívához, leginkább csupán a pesszimista hangulat fokozására szolgálnak.

Ráadásul olyan fordulat is akad a filmben, ami egyes rajongókból erős ellenérzést válthat ki, mivel szignifikáns eltérést jelent a képregényekből megismert történésekhez képest.
A Bosszúállók csapatának tagjai között a korábbi civódás továbbszövésének lehetünk tanúi, néhány jelenet pedig már kifejezetten az időközben kialakult nosztalgiára épít – ami önmagában nem baj, a hatás elsősorban a kivitelezésen múlik. Miközben a gegek némelyike valóban jól eltalált és szórakoztató (ki tudja megemelni Thor kalapácsát, a Hulkbuster pedig rulez!), mások inkább feleslegesnek vagy akár gyerekesnek is mondhatók.

Mindez éles kontrasztot képez a ténnyel, hogy összességében kicsit túl sok az évődés, illetve az olyan szakasz, amikor a kelleténél komolyabban veszi magát a film.
Mindazonáltal nem kell tartanunk attól, hogy nagyon hosszúra nyúlik vagy a felszínnél jóval mélyebbre hatol a lelkizős vagy a filozófiai jellegű témák tárgyalása, mert végső soron csupán egy szórakoztatásra készült alkotással, egy vérbeli popcorn mozival van dolgunk, mely feladatot többnyire kielégítő módon képes ellátni a produkció.

Néhány momentumot leszámítva a rajongók általánosságban véve alighanem elégedettek lesznek – már csak azért is, mert a látványra, noha néhány jelenetet leszámítva kevésbé grandiózus, mint az előzményben, most sem lehet panaszunk. A (konvertált) 3D rendben van, de önmagában ezúttal sem nyújt semmi extrát, ezért újfent az IMAX formátumban való megtekintés ajánlott.