A fenti kérdés már csak azért is jogosnak tűnt, mert a Gladiátor után Ridley Scott történelmi jellegű filmjei (Mennyei királyság, Robin Hood) sajnos nem érték el ugyanazt a magas színvonalat, és a rendező egyéb alkotásai az utóbbi időben sem mindig hozták a tőle megszokott nívót (lásd például a közönséget igencsak megosztó Prometheust vagy A jogászt, amit sokan nem is igen tudtak hová tenni). Ezért talán nem túlzás kijelenteni, hogy az anno A nyolcadik utas: a Halál és a Szárnyas fejvadász című, korszakalkotó művekkel elhíresült rendezőzseni mintha elveszített volna valamit az egykori varázslatból, ám a kedve és energiája még láthatóan egyáltalán nem ment el attól, hogy a korábbiakhoz hasonló, grandiózus vállalkozásba fogjon.

Az Exodus mozgóképes adaptációja ugyanis kétségtelenül ilyen vállalkozás, melynek létrejötte részben alighanem annak köszönhető, hogy a Mel Gibson-féle, hatalmas visszhangot kavart Passiót követően némiképp újra divatba jött Hollywoodban a bibliai történetek jó ideig hanyagolt megfilmesítése. (Másrészt pedig nyilván annak a ténynek, hogy az álomgyári stúdiók manapság már minden olyan történetnek elkészítik az adaptációját, amiből akár csak minimális anyagi hasznot remélnek.) Ennek fényében nem is oly meglepő, hogy a Noé márciusi premierje után néhány röpke hónappal a keresztények körében szintén gyakran emlegetett Mózes tetteinek is tanúi lehetünk a moziban.

Az Exodus a kereszténységben az Ószövetség és Mózes második könyve, melyre magyarul a Kivonulás könyveként is szokás hivatkozni. A könyv egy részében a héberek vándorlását mutatja be Egyiptomból a Sínai-hegyig, miután felszabadulnak az egyiptomi fáraók által rájuk kényszerített szolgaságból. Az Exodus központi alakja és előmozdítója Mózes, aki az Úr szavára hallgatva vezeti népét a Kánaán felé, ahol kőtáblára rótt új törvényei segítségével kívánja biztosítani a zsidóság boldogulását.

Lényegében ezen eseménysort mutatja be a film annak előzményeivel és a főszereplő Mózes (Christian Bale) háttértörténetével, aki a cselekmény szerint származása valós körülményeinek megismerését követően egyiptomi hercegből előbb száműzötté, majd a zsidók vezetőjévé, illetve Isten akaratának végrehajtójává lép elő.

Mindezt nem nézi jó szemmel Egyiptom új, fiatal uralkodója, II. Ramszesz fáraó (Joel Edgerton), aki mindent megtesz korábbi „testvére” félreállítása érdekében. Miután azonban kudarcot vall, és a tíz bibliai csapás tönkreteszi országát, látszólag kénytelen elengedni rabszolgáit, akik a Vörös-tengeren lévő szoros felé veszik az irányt, abban a reményben, hogy azon keresztül elérhetik az ígéret földjét és az áhított szabadságot…
A fent vázolt cselekmény papíron akár egy izgalmas és érdekfeszítő filmet is takarhatna, a végeredmény azonban sajnos ezúttal is mást mutat: valahogy nincs meg ugyanaz az intenzitás, az a folyamatosan vibráló, a történetet előrevivő feszültség, ami Scott korábbi munkáinak többségét jellemezte. Hiába tökéletes minden a díszletek, a ruhák és környezet tekintetében, illetve a csatajelenetek alapos koreográfiája terén (még ha kevés ilyen jelenetről is beszélhetünk), és hiába lenyűgöző és hátborzongató az Egyiptomot sújtó bibliai csapások látványvilága – különösen 3D-ben, ami egyébként itt az átlagnál valamivel jobban teljesít -, ha a narratíva és a karakterábrázolás terén súlyos problémákkal küzd a produkció.
A rendkívül – és feleslegesen – hosszúra nyújtott, unalomba fulladó expozíció során a főszereplőkkel, illetve a protagonistával nem tudunk azonosulni, még akkor sem, ha sorsfordító eseményeknek lehetünk tanúi, mivel a jellemek kidolgozása felszínes, az elbeszélés módja pedig vérszegény, majdhogynem érdektelen az átlagnéző számára.

A vontatott tempó ellenére a sarkalatos mozzanatokra nagyon kevés idő jut, a játékidő jelentős részét meddő, laposabbnál laposabb párbeszédek teszik ki, mely dialógusok sokszor hiteltelenül is hangzanak a szereplők szájából az adott szituációban. Habár Mózes és Ramszesz szoros kapcsolatának bemutatása sem igazán kielégítő, egymás ellen fordulásuk teljességgel megalapozatlan, ami elsősorban a rosszul és hiányosan megírt karaktereknek köszönhető.
Így lehetséges, hogy Joel Edgerton, akiből egyébként nagyon jó karakterszínész vált az utóbbi években – nem véletlenül lett olyan felkapott mostanában -, fájdalmasan egysíkúan játszik az ifjú fáraó szerepében – de mi mást is várhattak tőle az alkotók, ha alapvetően hiányzik az igazi mélység a figurájából, és legfeljebb egy-két futó pillanatra nyerhetünk betekintést annak a felszín alatt meghúzódó, valódi személyiségébe.

Még az Oscar-díjas Christian Bale, aki ezúttal is a tőle megszokott, ha nem is zseniális, de igen magas szinten alakít, és amit lehet, kihoz a szerepéből, sem mindig tudja igazán hová tenni Mózes pálfordulásait, s néha láthatóan tanácstalanul áll az előtt, hogy mihez is kezdjen velük. A többi kiváló színész részvétele pedig lényegében pazarlás, lévén Ben Kingsley és Sigourney Weaver is csupán asszisztál, de valójában bárki eljátszhatná az általuk megszemélyesített karaktereket.
A legjobban azonban az fájhat rajongóinak az Exodus kapcsán, hogy Ridley Scott mintha önmagát próbálná ismételni korábbi filmjeiből merített megoldásaival, melyek viszont jelen esetben súlytalanok vagy kontextuson kívül maradnak (pl. az öreg fáraó szerint Mózes jobb király lenne, mint a saját fia). Az pedig, hogy Isten egy gyermek képében jelenik meg Mózesnek, akivel többször úgy folytatnak párbeszédet, hogy közben lényegében egymással vitatkoznak, inkább megmosolyogtató, mintsem meggyőző – tény, hogy a Noé c. filmben Darren Aronofsky a hasonló szituációkat sokkal hihetőbb és emészthetőbb módon tálalta elénk a protagonista látomásain keresztül.

Azzal együtt, hogy a film magában foglalja a Mózes második könyvében leírtak értékét és tanulságait, a bizonytalan és szétszabdalt narratíva miatt az Exodus – Istenek és királyok üzenete homályos, befogadása pedig már csak azért is nehézkes a legtöbb mai néző számára, mert a játékidő túlságosan hosszúra nyúlt, és a vontatott tempó komoly gátat szab az érdeklődés fenntartásának. A kétes végeredményt és a kritikus fogadtatást látva remélhetőleg Scott maga is úgy gondolja majd, hogy talán vissza kellene vennie a tempóból, és az általa készített filmek mennyisége helyett ismét inkább a minőségre kellene helyeznie a hangsúlyt…