Ebben a bejegyzésben a csalódottságomnak szeretnék hangot adni. A történet úgy kezdődik, hogy egy szép keddi napon megszülettem? Na jó, ennyire nem kezdem az elején :p A lényeg: miután végeztem a középsulival, úgy gondoltam, nem vagyok túl buta gyerek és a tanulással se voltak gondjaim, így hát adta magát, hogy nekikezdjek az egyetemnek. Nehéz volt eldönteni milyen szakra jelentkezzem. Nem akartam messzire menni a családtól vagy a barátoktól, így a város adta magát. A ?mérleget? végül a számítástechnika javára sikerült billenteni. Mivel már korábban is tanultam alapszintű programozást és a matekot is szerettem, így joggal bíztam szerintem abban sikeresen és viszonylag könnyen teljesítem a mérnök informatikus képzést.

HÁT NEM! Közeledik az első vizsgaidőszak és én már most rettegek! A vicces/szomorú (mindenki döntse el, hogy szerinte melyik), hogy a 120 elsős szaktársam 90 százaléka szintén így érez. A többség örül, ha a vizsgáig eljut. Szabadidőm közelít a 0-hoz és még így is többet kellene tanulnom, hogy biztos legyek a dolgomban. 🙁

Ez még nem is a legnagyobb baj! A rosszabbik, hogy teljesen felesleges dolgokat tanítanak és a tanárok nagy része, azt hiszi, hogy már általános alsó tagozaton tanítják a differenciálszámítást! Van olyan doktor (!!!)
aki leadja az anyagot, majd a zárthelyin teljesen mást kér vissza. Komolyan mondom, hatalmas csalódás volt számomra az egész felsőoktatás eddig. Ismerőseimtől is sok hasonló dolgot hallok, egy kicsit meg is nyugtat, hogy nem csak az én vidéki egyetememen ilyen a helyzet. Én személy szerint, ha újra dönthetnék, akkor egy jó szakmunkásképzést csinálnék és 18 évesen már dolgozhatnék is.

Na, tovább nem rabolom az olvasó figyelmét, további szép napot és kitartást minden hasonló cipőben jár sorstársnak!