A Transformers 3-mal lezárult trilógia végén egy nagyváros (Chicago) teljes pusztulása árán sikerült megmenteni a Földet az elvetemült és hataloméhes Álcáktól. Néhány évvel később azonban az emberek és az élő és intelligens, járművekké átalakuló robotok szövetségének már nyomát sem látjuk – az Autobotok szétszóródtak és bujkálnak, miközben a mindenféle idegen jelenléttől megszabadulni vágyó kormánytisztviselő, Harold Attinger (Kelsey Grammer) emberei fáradhatatlanul üldözik őket. Attinger és követői nemcsak hogy nem bíznak a Transformerekben, de a technika-megszállott Joshua Joyce (Stanley Tucci) és nagyratörő cége, a KSI által felfedezett technológia segítségével saját robothadsereg felállításán dolgoznak a Föld megóvása érdekében.

Amikor az Attinger végrehajtójaként szolgáló Savoy ügynök (Titus Welliver) a bujkáló Autobot fővezér, Optimus nyomára bukkan, az csupán egyetlen emberre, a mindenféle kütyük és járművek felújítására szakosodott Cade Yeagerre (Mark Wahlberg) és néhány társára számíthat. A szemrevaló fiatal lánya, Tessa (Nicola Peltz) jövőjéért és ártatlanságáért folyamatosan aggódó Cade, valamint a lány kitartó barátja, az autóversenyző Shade (Jack Raynor) nézetkülönbségeik ellenére kénytelenek együttműködni egymással és az Autobotokkal, miután az Optimusnak történő segítségnyújtás miatt ők maguk is célpontokká válnak. Ráadásul hamarosan olyan cselszövés nyomaira bukkannak, mely újfent kihalással fenyegeti az egész emberiséget…
A fent vázolt, valójában igen egyszerű cselekmény lényege természetesen egyetlen mondatban összefoglalható: újabb fenyegetés üti fel a fejét, melynek elhárítására az emberek kénytelenek szövetkezni a jószándékú Autobotokkal, az eszméletlen zúzás pedig ismét elkerülhetetlen. Mindez egyfelől biztosította a lehetőséget az alkotók számára az emberi szereplőgárda teljes lecserélésére, másrészt viszont némi vérfrissítés mellett a legfőbb Transformer karakterek továbbra is megmaradtak.
Ezúttal az ágyúvá átalakuló Vesztegzár, a Teremtők képviselőjének szerepében tetszelgő Álca fejvadász Optimus és társai legfőbb ellenfele, ugyanakkor egy klasszikus gonosztevő, Galvatron, a korábbi könyörtelen Álca-vezér Megatron reinkarnált változata úgyszintén tiszteletét teszi. A Transformers-mitológiából más ismert szereplők, úgymint az Autobotok kasztjába tartozó Dinobotok mozis debütálásának is tanúi lehetünk, csak hogy kiegyensúlyozottabbak legyenek az erőviszonyok a jó és a rossz oldal között.
A régi-új bábuk tehát mind adottak Michael Bay legújabb játszmájában, melyeket azonban ugyanúgy a szokásos recept felhasználásával mozgat virtuális „sakktábláján”. A csillogó-villogó robotok mellett természetesen ezúttal is fontos szerephez jutnak a menő kocsik, a dekoratív fiatal hölgy(ek), az átlagemberekből pillanatok alatt hősökké váló macsók, illetve az USA-mánia egyéb megnyilvánulásai, melyek immár mind-mind elengedhetetlen kellékeit képezik az akciórendező bevett kelléktárának. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a komikus – vagy legalábbis annak szánt – jelenetek, a dialógusok és egysorosak továbbra is elsősorban a tizenévesekhez szólnak, alighanem abszolút egyértelművé és világossá válik mindenki számára, hogy Bay éppen ott folytatja ténykedését, ahol a legutóbbi Transformers-film befejezésekor abbahagyta.
Ennek tudatában persze nem igazán meglepő, hogy a Cade családjára fókuszáló történetszál az álszent atyáskodással és a szokásos közhelyekkel igencsak gyenge lábakon áll, és nem egyszer lehetünk tanúi szirupos jeleneteknek vagy hiteltelen hősködésnek sem. Habár valamiféle jellemábrázolás megfigyelhető, az csupán a legutóbbi Transformers-moziktól megszokott, meglehetősen gyermeteg szinten van jelen. Fokozatos, emocionális és egyéb motivációkkal alátámasztott jellemfejlődésről viszont még véletlenül sem beszélhetünk, így módfelett nehéz azonosulni a szereplőkkel, miáltal izgulni sem nagyon lehet értük.
Az azonosulást eleve megnehezíti Mark Wahlberg hiteltelensége a botcsinálta feltaláló szerepében – az egykor fenegyerekként és azóta sem elsősorban intellektuális szerepeiről ismert sztár szájából meglehetősen furcsán hangzanak a különböző bölcsességek, a garázsában látható Einstein-idézet nemkülönben. Az alkotók szegényes fantáziájáról ama tényként leszűrhető megállapítás is híven árulkodik, hogy Cade figurája valójában nem más, mint az első trilógiában a Shia LeBeouf által alakított fiatal srác idősebb és némileg „transzformált”, ámde lényegében Sam Witwicky-hez hasonló karakterisztikával rendelkező változata.
A trükk ezúttal annyi, hogy Bay és forgatókönyvírója – mintegy Cade „oldalbordájaként” – megalkotta az olykor felbátorodó, máskor gyáván megfutamodó Shane-t, mintegy kettébontva a férfi főszereplő karakterét. Sajnálatos tény, hogy a srác nem sok karizmával rendelkezik, mint ahogy a csajnak sem túl bonyolult a szerepe, lévén – amellett, hogy vonzó legyen a férfi-, illetve kamaszszemek számára – főként sápítoznia és sikítoznia kell. A hozzájuk csatlakozó Stanley Tucci néha ugyan vicces – talán nem túlzás kijelenteni, hogy Joshua a legeredetibb figura -, de eléggé kilóg a filmből, és a narratíva általa képviselt része is igen gyengécskére sikeredett.
Vagyis hiába adott a klasszikus téma, miszerint az emberiség újfent olyan erőkkel kísérletezik, melyeket nem tud irányítani, ha Bay és gárdája nem sokat kezd vele. Legújabb húzásuk ellenben híven követi a különböző történelmi eseményeknek a sztorihoz illeszkedő magyarázatokkal előálló szokásukat – ez esetben mindez azt jelenti, hogy 65 millió évvel ezelőtt nem egy meteorbecsapódás vagy hasonló kataklizma miatt haltak ki a dinoszauruszok, hanem a földönkívüliek tevékenységének köszönhetően. Persze mindannyian tudjuk, hogy egy ilyen blockbusternél manapság nem igazán a mondanivaló a fontos, hanem az agyzsibbasztó látványorgia, amiben ezúttal is bőven lehet részünk, azzal a lényegi különbséggel, hogy Chicago után most éppen Hong Kong válik a pusztítás áldozatává.
Joggal vetődik fel a kérdés: vajon meddig lehet még fokozni az inváziós filmekben látottakat? Noha erre aligha létezik egyértelmű válasz, Bay újra és újra megpróbálja, miáltal a Transformers 4. része újabb tipikus Michael Bay mozinak nevezhető. Annyi nyugodt szívvel kijelenthető, hogy akinek tetszett a legutóbbi két Transformers-epizód, az valószínűleg ez alkalommal sem fog csalódni. (És minden bizonnyal annak is örülni fog, hogy A kihalás korának fogadtatásától függetlenül lesz még legalább két folytatás, melyekkel kapcsolatban azonban egyelőre nem lehet biztosan tudni, legfeljebb sejteni, hogy Bay vállalja-e a direktori teendőket.) A 3D-ről és az IMAX formátumról felesleges sokat beszélni, a lényeg, hogy ez esetben mindkét formátum gyakorlatilag teljességgel elhagyható, mivel hagyományos vetítés során kvázi ugyanabban az élményben lehet részünk, így nem érdemes a drágább jegyet kifizetni.