A negyedik epizód, amely (a mostanában dívó rendkívül ötletes címadások, lásd még: Halálos iram, jegyében) nemes egyszerűséggel A végső állomás címet kapta, az első, amit 3D-ben csodálhatunk meg. A 3D-mánia véleményezésére már inkább ki se térnék, az utóbbi időkben elég film került így a mozikba, hogy már csömört kapjunk tőle, én pedig nem egy cikkben kiveséztem már a témát. Tömören elég annyi, hogy egy gyorsan múló divathullámnál nem több, az esetek 90 százalékában sajnos teljességgel felesleges, öncélú, magamutogató csinnadratta, ha okosan használjuk, hozzáadhat az élményhez, de legtöbbször e helyett inkább csak elvesz belőle. Nem újkeletű dolog horrorfilmeknél háromdimenziós trükköket alkalmazni, hiszen ez a műfaj a legalkalmasabb, hogy az egyenesen a képünkbe repülő dolgok halálra rémísszenek ? kár, hogy ez az olcsó és kiszámítható húzás az edzett nézőkből inkább csak röhögést, vagy rosszabb esetben ásítozást vált ki (vagy csak én vagyok ezzel így?).

A végső állomásnál meg kell, hogy valljam, legtöbbször működnek a háromdimenziós effektusok, az ilyen típusú filmnek egyszerűen előnyére válik a technika használata. A sorozat már egyébként is egy nagyon szórakoztató hullámvasútútra emlékeztetett, a 3D már csak hab a tortán, és még teljesebbé teszi a képet. Versenyautók száguldanak felénk és éles tárgyak, valamint emberi testrészek repülnek az arcunkba a legváratlanabb időkben és helyekről, úgyhogy garantáltan markolászni fogjuk majd a székünk karfáját, méghozzá nem csak egyszer-kétszer.
A történetre kár is lenne sok szót fecsérelni, végülis mit számít, tegye fel a kezét az, aki fel tudja idézni az ezt megelőző három rész sztoriját, részletesen (az első film repülőgépszerencsétlenségét kivéve talán, mivel hogy az nyitotta meg, és építette fel az egész sagát), vagy mondjuk el tudná mondani a karakterek nevét. Ami fontos, hogy a Halál ezúttal is bőszen munkálkodik a tinik kiiktatásán, és mást nem is igazán kívánhatunk. Nick (Bobby Campo), a barátnője, Lori (Shantel VanSanten), illetve barátjaik, Hunt (Nick Zano) és Janet (Haley Webb) egy NASCAR versenyt látogatnak meg, mikor Nicknek szörnyű előérzete támad: egy versenyző autója ki fog csúszni, berepül a közönségbe, és csaknem mindenkivel végezni fog.

A szerencsétlenség be is következik, Nick figyelmeztetésének hála azonban ő és barátai (meg még jó néhány néző) túlélik az esetet. Ezt követően viszont az életben maradtak szép lassan furcsábbnál furcsább balesetekben vesztik az életüket, Nick pedig egy sémára lesz figyelmes, szerinte mindez egy predesztinált terv része, és csak úgy maradhatnak életben, ha túljárnak a Halál eszén. A barátai természetesen nehezen hiszik ezt el, egyedül egy biztonsági őr, George (Mykelti Williamson) áll mellé, aki a versenypályán dolgozott. Nick a fejébe veszi, hogy segít a többieken, mielőtt őket is utoléri a végzet. Ahogy ebből a rövid összefoglalóból is kiviláglik, Eric Bress forgatókönyvíró nem erőltette meg magát, hogy az eddig mindig működő formulán kicsit is változtasson, vagy megcsavarja azt annyira, hogy fel se ismerjük. A munkája a legszebb szót használva is csak középszerűnek nevezhető, de végülis mit várjon el az ember egy olyan filmtől, ahol – nem túlzás – a morbid halálnemeknek több egyéniségük van, mint a szereplőknek.

David R. Ellis direktor a roppant sikeres, és a sorozatot igazi bűnös mókává átformáló második epizód rendezője tért vissza, hogy a negyedik felvonást levezényelje. A lassan kifáradó franchise-ba sajnos ő sem tudott ez alkalommal új életet lehelni, csak szolgamód végzi a dolgát. A végső állomás legnagyobb problémája, hogy a Rube Goldberg-gépezet-szerű halálok kezdenek kifulladni, az első, és második rész szikrája már a múlté, a lenyűgöző vizualitást pedig gyengécske CGI-al próbálják helyettesíteni. A negyedik fejezet túlságosan a – nem túl jól kivitelezett – látványra és a 3D-re épít, ahelyett, hogy inkább a mozgalmas cselekményen és valamirevaló karaktereken és dialógusokon dolgoztak volna többet a készítők. A vér, a kb. negyedóránként bekövetkező szaftos halálok kipipálva, a léleknek azonban nyoma sincs, a történetnél pedig még egy óvodásoknak szóló képeskönyv is komplexebb. Meglehet, hogy ez lesz a sorozat utolsó filmje ? bár a bevételi mutatók sajnos nem ezt tűnnek igazolni.

A végső állomás egyhelyben topog, és az újdonság, amit nyújtani tud, kimerül a 3D-s vetítésekben – ami elég hamar unalmassá válik. A karakterekkel természetesen képtelenség azonosulni, nem izgulunk azért, hogy életben maradnak-e vagy sem, sőt gyakorlatilag mindegyikük halálát kívánjuk, az legalább szórakoztató, azzal ellentétben mikor élnek és bugyuta párbeszédeiket hallgathatjuk. A Halál ugyebár sosem ölt testet a filmben, így egy valódi ellenfél is hiányzik, ez pedig sose tesz jót egy horrornak.
A színészek ismeretlen huszonévesek, korábban tévéfilmekben, sorozatokban, és egyenesen videón megjelenő filmekben dolgoztak, így a teljesítményük rezüméjüknek megfelelően pocsék. A korábbi Végső állomás-részek legalább egy-két nagyobb nevet fel tudtak vonultatni, nem voltak ők sem Shakespeare-társulatba illő aktorok, de esküszöm visszasírom Devon Sawa-t, Sean William Scott-ot és Ali Larter-t ezek után. A végső állomás 3D szereplői névtelen amatőrök, akik valószínűleg mindannyian a süllyesztőben végzik majd, és még ennél is sokkal gagyibb horrorfilmeket tisztelnek meg majd jelenlétükkel.

Bármennyi eredetiség is volt a széria első egy-két részében (mert azért volt, azt be kell, hogy ismerjük), az a negyedik filmre mind odaveszett. David R. Ellis rendező a második részben elég ügyesen manőverezett ahhoz, hogy a fekete humor és a feszültség kellő arányban jelen legyen, míg a 2006-os Kígyók a fedélzeten című filmjében inkább csak az előbbire koncentrált, A végső állomás 3D-ből azonban mindkettő hiányzik, és ebből kifolyólag közel sem olyan hatásos horror-parádé született meg végeredményként, mint az elődök esetében. A Fűrész-sorozathoz hasonlóan A végső állomás se szól már másról csak az innovatív halálnemekről, amelyek az idő előrehaladtával, és újabb és újabb filmekkel már nem is annyira innovatívak – ebben a részben például valakit elüt egy mentőautó, míg valakinek a fejére zuhan egy fürdőkád, egy nőt pedig egy szemébe repülő kő öl meg. Úgy látszik már a Halál is elvesztette a humorérzékét.
A végső állomás 3D még csak meg sem próbál többbnek mutatkozni, mint ami, és ez igencsak elkeserítő. Követi a sémát, amit az előző részek felállítottak és egy fikarcnyi újdonságot se nyújt – hacsak a 3D-t nem számítjuk ide. A rendezés közepes, a színészek egy középiskolás társulat képességeivel rendelkeznek, a halálok legtöbbször nem is kreatívak, a speciális effektusok pedig talán még a három évvel ezelőtt készült harmadik részben is jobbak voltak. A végső állomást egyedül a háromdimenziós vetítések mentik meg, úgy érdemes megnézni, 2D-ben viszont inkább hasonlít egy csak DVD-n megjelenő olcsó horrorfilmre.