Raimi 1985-ös Bűnözési hullám című slapstick-horror-film noir keveréke nem nyerte el sem a kritikusok, sem a közönség tetszését, de mint az megszokott ilyen esetekben, ma már rendszeresen aggatják rá a "kult" jelzőt. 1987-ben elkészítette a Gonosz halottak folytatását, majd a meggyötört lelkű, és torz külsejű, misztikus szuperhősről szóló Darkman-t, ami Az árnyék nevezetű képregény mintájára készült – azért csak mintájára, mert Raimi nem tudott a megfilmesítési jogokhoz hozzájutni. Az 1990-es évek kísérletezgetős időszakot jelentett a rendező úr számára: a Gyorsabb a halálnál western, a Szimpla ügy lassú folyású thriller, A pálya csúcsán pedig romantikus dráma volt. 2000-ben Raimi még egy bukást is produkált, pedig ezúttal ismerős vizekre evezett vissza, de a Rossz álmok mégis csak Katie Holmes meztelenkedése miatt vált halhatatlanná, egyéb erénnyel nem bírt. Aztán jött az a bizonyos hálószövő, a "barátságos és közkedvelt Pókember", és beszippantotta Raimit a hollywoodi gépezet. A 2002-ben induló, és 2007-re háromrészessé bővülő képregényadaptáció-sorozat sok-sok milliárd dollárt keresett össze világszerte, egyúttal sikerült Raimi egyéni hangját és tehetségét teljesen elnyomnia.

A hosszú éveken át tartó pókláz végre véget ért (részben valószínűleg a legutóbbi film nem túl lelkes fogadtatásának), és Raimi szemmel láthatólag úgy érezte, itt az idő, hogy visszatérjen a gyökereihez. A Pokolba taszítva egy elsőrangú, szórakoztató és rémísztő horrorfilm, még annak ellenére is, hogy PG-13-as korhatár besorolást kapott, távolról sem hasonlít a manapság tucatszám megjelenő tinihorrorokhoz, amelyekben a még épphogy serdülő főszereplők világító szemű, érces hangú démonok és szellemek ellen veszik fel a harcot.
A történet Chritine Brown-ról (Alison Lohman) szól, aki hitelügyintézőként dolgozik egy Los Angeles-i banknál. Eszes, ambíciózus és még életrevalónak is nevezhető, valamint tökéletes párkapcsolatban él Clay-jel (Justin Long), a gazdag főiskolai professzorral. Christine az előléptetésre pályázik, de nyilvánvaló, hogy nem ő az első számú jelölt a magasabb posztra, főnöke (David Paymer) pedig ezt nem is rejti véka alá, és azt tanácsolja Christine-nek, hogy legyen magabiztosabb, keménykezűbb az ügyfelekkel.

Alighogy Christine helyre lett téve a góré által, egy fél szemére vak, magyar származású öregasszony, Mrs. Ganush (Lorna Raver) jelenik meg az asztalánál, könyörögve, hogy egészségügyi állapotára tekintettel, adjon még neki haladékot, hogy kifizethesse a házán lévő jelzálogot. Míg a régi Christine egyből segítséget nyújtott volna, addig az új, szigorú Christine már kénytelen elutasítani az idős hölgy kérelmét. A főnök boldog, Christine pedig méginkább, mivel így egy csapásra ő lett a legesélyesebb az előléptetésre. Nem sokáig örülhet azonban sikerének a lány, a kocsijához tartva ugyanis a parkolóban ismét összefut Mrs. Ganush-sal, aki egy ősi átkot szór rá, melynek következtében három nap elteltével a megátkozottat egy démon lerántja magával a pokol kénköves bugyraiba. Nem lenne nehéz egy óriási nagy allegóriaként értelmezni a Pokolba taszítva sztoriját, melyben a jelenlegi gazdasági helyzet vetületét láthatjuk: Christine a bankárok, Mrs. Ganush pedig a mohó kapitalisták által elnyomott szegényemberek oldalát képviseli. Így Raimi munkája morális tanmeseként is értelmezhető, de a megvalósítást figyelembe véve ezt a megközelítést szerintem hanyagolhatjuk.

Felesleges lenne túlzottan magvas gondolatokat belelátnunk a filmbe, mert Sam és Ivan Raimi forgatókönyve nem igyekszik bonyolult metaforákkal vagy okos utalásokkal fárasztani a nézőket. A Pokolba taszítva annyi, amennyit magából mutat, és nem több. Egyszerre rémíszt és megnevettet, úszik a vérben és bővelkedik az undorító jelenetekben, viszont nem átall eközben a Raimi névjegyévé vált morbid, burleszkszerű komikum területére tévedni sem. A film nagy részét Christine vesszőfutása teszi ki, vagyis a borzasztóbbnál borzasztóbb megpróbáltatások, amiken átesik, miközben minden igyekezetével próbál megszabadulni az átoktól. Ahogy a helyzet egyre durvul, úgy uralkodik el Christine-en is egyre inkább a pánik, és a cél érdekében olyan dolgokat is véghez visz, amelyekre azelőtt soha sem gondolt volna – mi pedig persze legtöbbükön jót kacaghatunk.

Raimi igazi ódivatú horrort rendezett, és habár bizonyos ijesztési módszerekhez a kelleténél kicsit többet nyúlt (ilyen például a Mrs. Ganush szájából kiömlő undorító dolgok végeláthatatlan sora), mikor hagyományos suspense-eszközökkel él – titokzatos árnyak, félelmetes hangok, nyikorgó lépcsőfokok, vagy a semmiből előugró szörnyűségek – annak nincs párja. A Pokolba taszítva nincs közel sem olyan feszesre vágva, mint a Gonosz halottak második és harmadik epizódja, de még így sem mondhatnám, hogy feleslegesen túlnyújtott vagy unalmas lenne.
Alison Lohman-től már megszokhattuk, hogy néha kifejezetten jókat alakít (Fehér leander, Trükkös fiúk), máskor meg a játéka merev, és nem túl meggyőző (Az igazság fogságában). Ez alkalommal valahol a kettő között helyezném el, vagy üveges szemekkel néz a semmibe, vagy önkívületben rémüldözik, de túljátssza a szerepét, az biztos. Felvetődhet a kérdés, mely szerint lehet, hogy ez volt, amit Raimi megkövetelt tőle. Bruce Campbell Gonosz halottak-beli munkájáról sokminden elmondható, de az semmiképpen, hogy szubtilis és visszafogott lett volna. Az is egy lehetőség, hogy Lohman-nek amolyan női Campbell-ként kellett viselkednie. Ha így is van, ez akkor sem áll túl jól neki.

Justin Long tűrhető, nem kiemelkedő – pontosan olyan, amilyen gyakorlatilag minden filmjében. A mellékszereplők viszont rendkívül jók: David Paymer, mint Mr. Jacks, a bankigazgató; Chelcie Ross és Molly Cheek, mint Clay (Long) karótnyelt szülei; Rham Jas, mint a Christine-t segítő guru; na és persze Lorna Raver, aki Sylvia Ganush-ként maga a megtestesült gonosz, kívülről és később aztán belülről egyaránt. Christopher Young vonósokkal dugig tömött filmzenéje tökéletesen működik az egyszerre rémületet és önfeledt nevetést is kiváltó jelenetek aláfestéseként. Az utolsó fél órára ugyan kissé szétesik a film cselekménye, szerkezete, mondhatni kicsit kicsúszik Raimi kezei közül az irányítás (nem szándékom egy meglepetés csavar elárulása sem), de a szégyentelenül hatásvadász trükkjelenetek mindent elfeledtetnek majd velünk.
A Pokolba taszítva a mozijegy árának minden egyes forintját megéri, higgyétek el nekem. Ritkaságszámba megy manapság az ilyen szórakoztató horrorfilm, sőt, aki túl fiatal ahhoz, hogy a Gonosz halottak-trilógiát ismerje, talán elsőre nem is fogja értékelni a Pokolba taszítva stílusát, de elég, ha csak kicsit beleássa magát az ember a 20-30 éve készült horrorokba, és rájön egyből, hogy eddig tévúton járt. Sam Raimi legutoljára az 1990-es Darkman idejében volt ilyen pompás formában, remélhetőleg ennél még csak jobb filmeket fog készíteni a jövőben – bár ha csak ugyanezt a szintet tudná ezentúl tartani, már az is jó lenne. Most már valóban jöhetne az a régesrég óta ígért Gonosz halottak 4.!