A Trópusi vihar újabb lehetőség bizonyításra Stiller számára, ezúttal színészként és rendezőként egyaránt. És sikerült neki? Úgy mondanám, a Trópusi vihar az utóbbi legalább három-négy év legjobb mainstream, nagy stúdió által megjelentetett vígjátéka. Stiller ismét rendkívüli módon szatirikus felhangot üt meg, egyúttal nagy bátorságról is tesz tanúbizonyságot – na persze a közönségfilmes határokon belül maradva, azokat igazából kicsit sem feszegetve, és ha valamit, hát ezt hibaként róhatjuk fel neki. Bátor a maga módján, mert úgy döntött, odamond kicsit Hollywoodnak, a zsánerfilmeknek, az önelégült sztároknak, a még náluk is sokkal beképzeltebb stúdiófőnököknek, producereknek, és úgy általában az amerikai mainstream filmes világ csilli-villi, "ki ha én nem" kompániájának.
A történet egyszerű, de egyszerűségében rejlik a zsenialitása. Tugg Speedman (Ben Stiller), az akciósztár, Kirk Lazarus (Robert Downey Jr.), az elismert ausztrál dráma színész és Jeff Portnoy (Jack Black), az alpári vígjátékaival befutott komédiás egy komoly, nagy költségvetésű háborús filmet forgatnak eredeti helyszíneken. A sztárszínészek egymással összeférhetetlen egóinak eredményeként a költségvetés elszabadul, Damien Cockburn (Steve Coogan), a kezdő rendező pedig képtelen összetartani a produkciót. A stúdió nyomására elkeseredett ötlettel próbálkozik: gerilla módszerekkel folytatja a forgatást, vagyis ledobja szereplőit a dzsungelbe, ahol minden további instrukció nélkül kell játszaniuk, ő pedig rejtett kamerákkal rögzíti az egészet. Arról azonban egyikőjük sem tud, hogy pontosan egy heroinkereskedő szervezet területének a kellős közepére kerültek, ahol egyhamar valódi rosszfiúkkal találják szembe magukat.

A szereplőgárdán végigtekintve csak a vak nem látja, hogy bizony nem a véletlen műve volt egy szerep kiosztása sem. A színészek egytől egyig kiváló önkritikával rendelkezhetnek, ugyanis karaktereik gyakorlatilag saját maguk paródiái. Nézzük csak. Ott van Stiller, aki igazából saját buktáin, rossz színészi döntésein élcelődik a folyamatosan lejjebb csúszó, drámai szerepeket is magára vállaló akciósztár bőrében. Aztán ott van persze Downey, akinek karaktere majdhogynem egy az egyben megegyezik valódi énjével, az ausztrál származást kivéve; Kirk Lazarus ugyanis díjakkal elhalmozott függetlenfilmes színész, "method actor", ha úgy tetszik, aki ez alkalommal mainstream vizekre evez. Jack Black esete pedig a legnyilvánvalóbb; Jeff Portnoy az összes altesti, ízléstelen, bárgyú humorral operáló komikust magában foglalja.

A kontemporáns Hollywood mellett a Trópusi vihar, ahogyan már említettem, a zsánerfilmeket is célba veszi. Egészen pontosan a vietnámi háborús filmek, illetve nagy általánosságban a kommersz stúdiófilmek készítési folyamatába enged betekintést – a maga sajátos módján. A Trópusi vihar nem annyira okos, frappáns és csípősen gunyoros, mint mondjuk Robert Altman A játékosa, de olyan vadság és hihetetlenül agyament jelenetek sem jellemzőek rá, mint az Airplane!-re, vagy A három amigóra. Valahová a kettő stílus közé lehetne belőni, de mégis inkább paródia, semmint szatíra.

Stiller rendezése bravúros, a jelenetek, illetve a poénok tökéletesen vannak összefűzve, az időzítés, pár kivételtől eltekintve, jobb nem is lehetne. A forgatókönyv lendületes, szellemes, és végre valami frissességet, újdonságot hoz a komédiák világába, amelyet az utóbbi néhány évben az egyre kevésbé szórakoztató Apatow-féle humor uralt – elnézést azoktól, akik, egyelőre legalábbis, nem gondolják így. A központi karakterek fontos változásokon mennek keresztül a film során, de ezeknek a nagy, végső revelációknak egy cseppet sincs izzadtságszaga. Külön érdem, hogy a főszereplőkön kívül a mellékszereplőkre is figyeltek, mindegyiknek megvan a maga nagy momentuma, de mégsem kerülnek túlzottan az előtérbe. Az írók, Stiller, Justin Theroux és Etan Cohen maximális elismerést érdemelnek, szívből remélem, hogy azért egy-két igényesebb díjat bezsebelnek majd.
Ha rá kéne mutatnom a Trópusi vihar egy gyenge láncszemére, az éppen Ben Stiller lenne. Mint író-rendező jelesre vizsgázik, színészként viszont sajnos nagyon gyenge, majdhogynem az összes többi szereplő lejátssza őt. Túlságosan karikatúra-szerűvé tette karakterét, szinte látjuk, ahogy az egykori Saturday Night Live-os komikus kikacsint a nézők felé, biztosítva minket, hogy ez csak szerep, tisztában van vele ő is, hogy mennyire ostoba a figura, akit játszik. Ha egy fokkal komolyabban állt volna hozzá, ahogyan egyébként mindenki más teszi a filmben, akkor nem lett volna semmi gond vele.

Ugyanezt megfordítva, ha az a kérdés, a legkiemelkedőbb teljesítményt ki nyújtja, azt kell mondanom, hogy Robert Downey Jr. Egyszerűen eltörpül mindenki más mellette. A Vasember bámulatos sikere után alig pár hónappal újra megcsillogtatta tehetségét, vitathatatlan, hogy 2008 az ő éve. Szerepe rendkívül ellentmondásos, akárcsak filmbeli karakteréé: Kirk Lazarus, az ausztrál színészóriás ugyanis egy fekete katona szerepét kapta meg, ennek megfelelően bőrét átfestette, hangját, dialektusát, manírjait pedig elváltoztatta. Downey zseniális, nincs jobb szó rá, nincs mondata, ami ne lenne emlékezetes, és a későbbiekben társaságban idézhető.

De ne feledkezzünk meg a mellékszereplők szép soráról sem. Nick Nolte; Steve Coogan; Danny McBride, mint fegyverőrült, piromániás trükkmester; Tom Cruise Les Grossman, az elhízott, extraszőrös, kopaszodó stúdiófőnök szerepében; valamint a feltörekvő komikus, Bill Hader, aki a Grossman minden kérését leső studio executive-et játssza. Egy valakit kihagytam, Matthew McConaughey-t Tugg Speedman ügynökeként, mégpedig azért mert talán ő okozta számomra a legpozitívabb csalódást. Azon kevés szerepeinek egyike ez, amelyekben nem érzi úgy az ember, hogy meg tudná fojtani egy kanál vízben.
A Trópusi vihar kétlem, hogy valamilyen magasabb mondanivalót próbálna a közönségnek átadni, és az sem kérdéses, hogy sokkal szókimondóbb, bátrabb is lehetett volna. Ugyanakkor az első percétől az utolsóig felhőtlen szórakozást nyújt, valódi hollywoodi megaprodukció, amely véletlenül éppen a többi hollywoodi megaprodukció sajátosságait teszi nevetség tárgyává. Talán még sosem mondtam ilyet, mert semmit nem utálok jobban, mint amikor az emberek megvacsorázni ülnek be a moziba, de ezalatt a film alatt aztán tonnaszám tömhetjük magunkba a popcornt. Tökéletes nyárbúcsúztató film.