Az Infinity Ward egy fiatal csapat, amely igazi harcedzett veteránokból áll. Legtöbbjük a 2015-ben ügyködött a team felbomlásáig. Akinek nem ugrana be a névről semmi: nekik köszönhetjük a ? szerintem – máig elkészített legjobb II. világháborús FPS-t, a Medal of Honor: Allied Assaultot. A Call of Dutyval szakítottak az addig elterjedt egy emberrel a világ (na jó, csak a Harmadik Birodalom) ellen típusú játékmenettel. Kaptunk sok-sok nevesített társat, akik persze hullottak, mint kukacos meggyek a fáról, és velük együtt a totális háború élményét. Addig egyetlen program sem adta vissza ilyen valósághűen a háború ?élményeit?. Végigtekintve a változatos harcmezőkön, akaratlanul is elfogta a játékost a kicsiny porszem vagyok a háború hatalmas gépezetében, fő célom az életben maradás, és ha lehetőségem lesz rá, akkor a kitűzött feladat teljesítése érzés. A fájóan rövid (ugye 2003-ban még nem ehhez volt szokva a játékos közönség) single kampány után pedig következhetett az igazi móka, a multiplayer.

Erről legyen elég annyi, hogy kevés embert ismerek, aki ne próbálta volna ki legalább egyszer. A Call of Duty 2 két évvel az első rész után futott be mindenféle forradalmi újítás nélkül. Mindenből többet, jobbat, nagyobbat adott, és ennyi elég is volt, hogy a kritikusok és a játékosok körülujjongják. Csendben jegyezném meg, hogy számomra az év egyik nagy csalódása volt. Hiába volt talán még az első résznél is rövidebb a kampány, a végére már teljes unalommal teljesítettem az egy kaptafára (menj be ? foglald el ? védd meg) épülő missziókat.
Ilyen előzmények után PC-s játékos társadalmat sokkolta az Activision bejelentése, mely szerint ?megreformálják? egyik legtöbb bevételt szállító sorozatukat. A fejlesztést két csapat végzi, a Treyarch minden páratlanadik számmal ellátott részt hegeszti, míg a páros részek maradnak az eddigi team felügyelete alatt. Ez persze nem lett volna akkora baj, ha a közlemény nem tartalmazza a következőt is: a páratlanadik CoD-ok kis túlzással minden platformra elkészülnek a mikrohullámú sütőtől kezdve egészen a PS3-ig, kivéve a személyi számítógépet. Mielőtt tömeges lázongások kezdődtek volna, a kiadó kegyesen hozzátette, hogy persze az Infinity Ward által készített játékok továbbra is megjelennek majd PC-re is.

Hónapokkal a messiásként várt 4. rész eljövetele előtt újabb bejelentés borzolta a kedélyeket. A fejlesztő bácsik (és nénik) elhintették, hogy ők bizony lecserélik a bejáratott II. vh-s köntöst, és születendő gyermeküket áthelyezik a közeljövőbe. A játék ezután meg is kapta a rendkívül kreatív és sokatmondó Modern Warfare kiegészítést a címében. Az előjelek nem voltak tehát túl biztatóak, és a hangulatos trailerek ellenére sokan már csak csalódottan legyintettek a játék nevének hallatán. Az igazság pillanata a tavalyi év novemberének elején érkezett el. Egy csöppet megkésve bár, de lássuk, hogy mit nyújt a CoD 4!

A sztori, mint már említettem, a nem olyan távoli jövőben játszódik. Vannak nekünk csúnya arabjaink egy fiktív közel-keleti országból, amelyet éppen egy hataloméhes diktátor tart irányítása alatt. Vannak még csúnyább vaskalapos szovjetjeink, akik célja ismét a szabad világ rendjének felforgatása, amelyhez arab testvéreiket is felhasználják. Nos, őket kell bántani az egyszemélyes hadjárat során. Az eseményeket, a szokásoknak megfelelően, ismét több oldalról élhetjük végig. Elsőként (és legtöbbször) Soap MacTavish őrmester bőrébe bújhatunk bele, aki a brit S.A.S. kötelékének dicső tagja. Amerikai oldalon szintén egy őrmestert kapunk kezeink közé, Paul Jackson tengerészgyalogost. Bónuszként, és valószínűleg a játékórák számának növelése érdekében, irányíthatjuk két flashback misszió keretében Price századost, szintén a britektől, és végigkövethetjük az amerikabarát Al-Fulani elnök utolsó útját, mely a vesztőhelyre vezet. A történetről többet nem szólnék, mivel kellően fordulatos, és az eddigi részeknél klasszisokkal jobban kidolgozott. Egy háborús lövöldéhez tökéletesen elég.

A telepítés végeztével két új ikonnal gazdagodik asztalunk, ugye mindent a kényelemért, egyikkel a single-, másikkal a multiplayert indíthatjuk. Jómagam nem sokat haboztam a döntésben, mivel régi motorosként még mindig az egyszemélyes játékok bűvöletében élek, dupla klikk a single ikonra, és máris indult a progi. A szokásos kereskedelmi rész után (logók), egy hangulatos intró vezet be a játék kerettörténetébe, és csigázza fel az érdeklődésünket. Számomra hatalmas pozitívum, hogy a II. vh-val együtt az archív felvételek is eltűntek a játékból. Helyüket játékból összeollózott jelenetek vették át az intróban, míg a küldetések közötti átvezetőkben, az ultramodern technikát erősítendő, egy világtérképen GPS-el keresik meg, éppen hol is vagyunk, miközben feletteseink orgánuma ismerteti a következő megoldandó feladatokat. Hmm, lehet, hogy mégsem olyan rossz ez a modern környezet?

A New Game menüpontra bökve elkezdődik a világ megmentésének végtelen + 1-edik epizódja, és ott találjuk magunkat a fentebb már említett angol fiatalember nézőpontjában. Egy gyors és ötletes traininget végigcsinálva bizonyítjuk a felettesünknek, hogy helyünk van az elit kommandóban, és mire alaposan meggondolnánk, hogy tényleg ezt akartuk-e, máris változik a kép, és indul az akcióorgia, amely a Bering-szorosban, viharban hánykolódó, és nukleáris fegyvert szállító hajótól kezdve egészen minden idők legfilmszerűbb autós üldözéséig tart.
És pont ez a kulcsszó a játék jellemzésében. A filmszerűség. Teli van olyan jelenetekkel, amelyeket eddig csak jobb filmekben láthattunk, és amelyekre egész életünkben emlékezni fogunk, éljünk akár mindörökké. Olyan szinten pörögnek az események, hogy egy századmásodpercnyi üresjárat sincs, amikor nem történik semmi. Az első küldetés után, amikor a lebombázott, süllyedő hajóból kell kimenekülni, még csak a padlóról vakargattam össze az állam, de a játék végére már a pincébe kellett lemásznom érte. A CoD4 erősen szkriptelt, de itt ez, sok más játékkal ellentétben, nem zavaró, sőt! Ez is a filmes fílinget segíti, szkriptek nélkül teljesen más lenne az egész összhatás, megkockáztatom, hogy jóval lassabban zajlanának az események. A pályák nagyszerűen felépítettek, egyszerűen minden a helyén van, minden a gigantikus akciónak van alárendelve.

Hiába nagyon rövid a kampány, mégis kellően változatos és tartalmas ahhoz, hogy ezt kivételesen ne említsük nagy negatívumként. Megfordulunk a Közel-Kelet és a FÁK (Független Államok Közössége) számos helyszínén, csak ízelítőül: Azerbajdzsán, Ukrajna, Oroszország, a fiktív arab országocska. Merénylünk, túszt szabadítunk, bombát hatástalanítunk, falut védünk, rosszarcú bácsik után futkosunk, autós üldözünk, helikopterből és egy AC-130-as harci repülőgépből osztjuk a halált. Remélem semmi lényegeset nem hagytam ki, ha igen, majd kitalálok valami büntit magamnak. Például végigtolom újra a játékot:).

Természetesen mindezen jókat nem egyedül kell véghezvinnünk, kapunk társakat, akik közül néhányan csak akkor haláloznak el, amikor a sztori is úgy akarja (ergo bármennyi lövést kibírnak élve), a többség azonban eléggé kérészéletű. Bajtársaink tulajdonságainak kiegyensúlyozása konvergál a tökéleteshez. Nem érezzük azt, hogy nélkülünk nem mennének semmire, de azt sem, hogy elveszik előlünk a munkát. A hosszú lelkendezés után egy piciny negatívum: amikor egy társunk elhullik, akkor automatikusan jön helyette egy másik. Ez a tömeges jeleneteknél nem feltűnő, de amikor 5-en osonunk egy szupertitkos, szupercsendes misszióban, és lelövik egyik bajtársunkat, akkor kicsit vicces, hogy a pálya egy korábbi szakaszáról csatlakozik hozzánk egy új fiú, csak azért, hogy meg legyen a konstans 5 ember.
A CoD4 grafikailag is üt. Nem olyan szép és részletes, mint az év végi nagyágyúk (Crysis, UT3), cserébe hatalmas műgonddal van a pályák minden egyes apró szeglete kidolgozva. Társaink kinézete közel áll a tökéleteshez, animációjuk, ahogy futnak, lőnek, meghalnak, elsőrangú. Mindez elmondható az ellenfelekről is. Hiába csak DirectX 9-es, nem lehet okunk a panaszra, meg persze a folyamatos akcióban úgyse a fűszálak kidolgozottságára illik figyelni. Ráadásul a gépigény is hihetetlenül baráti, egy mai átlagos konfiguráción vígan, és dalolva fut el. Volt szerencsém kipróbálni egy régebbii gépen is (Amd 2500+, 2Gb Ram, 6600GT), és itt sem volt okom a panaszra. Medium-high beállításokon röccenésmentesen futott. A szép grafika mellett a remek hanghatásoknak is fontos szerepe van a hangulat megteremtésében. És ebben sem kell csalódnunk. A hangok, a szinkronok, a fegyverek kerepelése, a kísérő zenék egyszerűen tökéletesek. Nem tudom, hogy lehet-e még valahová fejlődni ebben a műfajban.

Végre elérkeztünk a sokak által legjobban várt részhez, a multiplayerhez. Sajnos nem igazán volt időm teljesen elmerülni benne, de az után a pár óra után, amit volt szerencsénk egymás társaságában eltölteni, csak annyit tudtam kinyögni, ami egyébként a game többi részét is jellemzi: szenzációs. Az egész kapott egy RPG-s beütést, azaz XP-t gyűjtünk, és szinteket lépünk. Minél magasabb szintűek vagyunk, annál több fegyver, kiegészítő és képesség közül választhatunk, és így teljesen egyedi karaktereket hozhatunk létre. XP-t gyilkolászással, és különböző ?challenge?-ek teljesítésével zsebelhetünk be. Játékmódokat tekintve van itt minden, mint a kínai piacon: Free-For-All, Team DeathMatch, Domination, Search and Destroy, Headquarters és ezek különféle elfajzásai. Aki játszott már valaha is CoD multit, rögtön otthon érzi magát bennük.

Amiről érdemes még említést tenni, az a ?streak? rendszer. Ha képesek vagyunk egymás után több ellenfelet is hidegre tenni anélkül, hogy mi magunk is elvéreznénk, akkor különféle bónuszokat kapunk. Nem, nem ordítják a képünkbe, hogy MultiKill, MegaKill és hasonlók, mint az UT-ben, hanem 3 gyilok után aktiválhatjuk a radart, 5 után légicsapást kérhetünk, míg 7 után helikopteres támogatásra tarthatunk igényt. Jó móka!
A cikk végéhez közeledve szót kell, hogy ejtsek a negatívumokról. Komoly hiányosságok nincsenek (legalábbis nekem nem volt szerencsém hozzájuk), amikbe bele lehetne kötni, azok olyan apró dolgok, mint a bajtárs újratermelődés, a túlzott linearitás, és látszik, hogy néhány objektum csak azért van a pályán, nehogy a kalandozó kedvű játékos kiténferegjen róla. Sok játékkal hozott már össze a jó sors, de nagyon kevésnél éreztem, hogy ennyire egyben lenne az egész. Megörökölte elődeitől mindazt, ami azokat naggyá tette, javított néhány hibát, mindez pedig azt eredményezte, hogy megszületett a Call of Duty sorozat eddigi legfrenetikusabb része. Tipikusan az a játék, amelynek minden FPS rajongó polcán ott a helye eredeti változatban. Sok szeretettel várjuk a CoD 6-ot.