Mindazonáltal a DC és anyastúdiója, a Warner nem minden alap nélkül reménykedhetett abban, hogy Amerikában még mindig zabálják az ilyesmit, de az ismertebb szuperhősökről szóló történetek általában világszinten is jól teljesítenek.

Eredetileg a Henry Cavill címszereplésével készült Acélembernek készült volna folytatása, ez azonban sohasem valósult meg a Warner bizonytalankodása miatt. Azután több lehetőséget számításba vettek, még egy fekete bőrű Superman ötlete is komolyan felmerült, majd végül Cavill visszatérését is elvetették, amit a Black Adam végén pedig nagy csinnadrattával már beharangoztak.

Amikor ugyanis a Warner egyesült a Discovery-vel, az új vezetőség úgy találta, hogy a DC mozis univerzuma nem bír elegendő koherenciával és stratégiával, mint ahogy azt az MCU esetében látták. Miután a DC stúdió élére állt, James Gunn egyedül vette a nyakába a film megírását és megrendezését, miközben ő és Peter Safran társigazgató bevallottan hosszabb távra tervezett a karakterrel.

A történet szerint Superman (David Corenswet) immár évek óta nyíltan védelmezi az igazságot és az ártatlanokat Amerikában és a Föld bolygón, ám ez korántsem tetszik mindenkinek. Közéjük tartozik a milliárdos mágnás Lex Luthor (Nicholas Hoult), aki a rendelkezésére álló technikai arzenál és szuperképességekkel felvértezett szövetségesei révén igyekszik véget vetni hősünk ténykedésének.

Luthor körmönfont machinációi révén végül eléri, hogy a közvélemény igen kedvezőtlen színben lássa Supermant. Csupán néhány szuperhős barátja és Lois Lane, a Daily Planet újságírója (Rachel Brosnahan) tart ki mellette, bár utóbbi számára szintén okoz némi fejtörést „se veled, se nélküled” jellegű kapcsolata polgári alteregójával, a szintén az újságnál dolgozó Clark Kenttel.

A számtalan nehézség közepette azonban Superman továbbra is hisz az igazságban és az emberiségben, még ha saját küldetését meg is kérdőjelezi. Amikor pedig súlyos kétségek gyötrik, kryptoni öröksége mellett még mindig számíthat vidéki nevelőszülei egyszerű értékrendjére és támogatására…

Mint ahogy a fentiekből már sejthető, ezúttal nem egy újabb eredettörténetet kapunk, hanem egy olyan interpretációt, mely kizárólag a címszereplő földi életéről és annak ellentmondásairól, illetve nehézségeiről szól. Mivel Gunn félig-meddig bevándorlóként kezeli hősét, aki ellen emiatt sokan ágálnak, egyes konzervatív körök egyenesen „woke Superman”-ként kezdtek el rá hivatkozni.

A politikától tehát távolról sem mentes alkotással van dolgunk, ami, valljuk be, már nem is annyira meglepő. James Gunn esetében mondjuk azért váratlan kissé, mert néhány évvel korábban éppen a liberális Disney-nek nem tetsző kommentjei miatt küldték el a stúdiótól, és így került kapcsolatba a rivális DC univerzumával, melyben Az öngyilkos osztag (2021) volt az első saját produkciója.

Ami a Supermant illeti, a stáb jelentős része a Galaxis őrzőitől és a Marveltől jött át egy DC mozi elkészítéséhez. Persze láttunk már máskor is hasonlót, viszont az megint más tészta, hogy Gunn az Acélember legújabb inkarnációját is két korábbi képregény-adaptációja stílusában forgatta le.

Ennek eredményeként azonban egy olyan film jött létre, mely hangvételében nagyon távol áll a klasszikus első Superman mozitól, még ha akad is néhány közös pont. Clark Kent alapvetően újfent ugyanaz a távolról sem tökéletes ember és szuperhős, akinek ugyanúgy megvannak a maga vágyai, kétségei és vívódásai. Ha csak ezt nézzük, azt kell mondjam, David Corenswet kiváló választás volt a szerepre, mivel a külső hasonlóság mellett a karakter különböző jellemvonásait és a benne zajló konfliktust is kifejező módon tudja érzékeltetni.

Az arisztokratikus kriptoni szülők szembeállítása az egyszerű farmer nevelőszülőkkel viszont már eléggé eltérő megközelítést jelent a korábbiakhoz képest, és megint csak nem mentes a politikai felhangtól. Persze az, hogy Superman lényegében az amerikai mintapolgárt testesíti meg, aki az igazság mellett a kedvességet és a segítőkészséget képviseli a napjainkra jellemző elidegenedéssel, egymás iránti közömbösséggel és gyűlölködéssel szemben, korábban sem volt másképp.

Mindazonáltal a többi szuperhős, mint például Zöld Lámpás (Nathan Fillion), Mr. Tökéletes (Edi Gathegi) vagy Sólyom Lány (Isabela Merced) szerepeltetése egy Superman moziban eléggé újdonságnak számít. Gunn szerint elsősorban azért volt rájuk szükség, hogy reflektáljanak és kontrasztot képezhessenek hősünkkel, aki szerintük túlságosan is naiv lélek. Ezek a karakterek ugyanakkor minimális mértékben kerültek kibontásra, miközben, ahogy az várható volt, hozzájárultak a történet túlzsúfolttá válásához.

A klasszikus film hangvételétől való további gyökeres eltérést jelent az olyan régi, fantasztikus képregény-elemekhez történő visszanyúlás, mint a repülő kutya, a kaijuk vagy a zsebuniverzumok. Ezek önmagukban ugyan érdekesek vagy viccesek lehetnek, összességében azonban eléggé töredezetté teszik a narratívát, és sokat elvesznek a Superman karakteréről és identitásválságáról szóló történet komolyságából.

Ezáltal Corenswet hiába hozza a Supermanre jellemző jóságot és elszántságot, a kiegyensúlyozottság hiánya a címszereplőnek sem tesz jót. Ráadásul Supermant majdhogynem az egész filmben szanaszét verik és szívatják, de az ehhez fűzött poénos megjegyzések sem feltétlenül növelik a látottak súlyát.

Ami az antagonista Lex Luthort illeti, az ő karaktere szintén modernizálásra került, miáltal egy afféle technikai zseni lett belőle, aki megrögzött hatalommániás opportunista révén gyűlöli mindazt, amit Superman képvisel. S bár félreérthetetlen utalásként szolgál a milliárdosok politikára gyakorolt eltúlzott befolyására, mivel alapvetően ő is csak egy karikatúra, az általa képviselt fenyegetést is nehéz komolyan venni.

Az új Superman tehát igencsak ellentmondásos produkció lett: a komolyabb témák és a politizálás miatt azt lehet mondani, hogy nem igazán gyerekeknek készült, miközben az egyszerű humor miatt leginkább valószínűleg az amerikai közönségnek fog bejönni. A legnagyobb gond azonban az, hogy ami a Galaxis őrzői és az Öngyilkos osztag esetében nagyon jól működött, addig itt a jóval fajsúlyosabb témák és szituációk miatt már nem igazán.

James Gunn interpetációjának így hiába van szíve és van humora, ha maga a sztori és a hangvétel egy igen zavaros és hullámzó elegyet alkot. Az eredmény pedig csupán nyomokban emlékeztet az eredeti klasszikusra, bármennyire is próbálták megidézni. A szellemiség nagy része ugyanis elveszett, miközben Gunn túlzásba vitte a tőle már megszokott komolytalan stílust, ami egy Superman filmhez nem igazán illik.

S bár tény, hogy látványban nincs hiány és a humor időnként szórakoztató, hiába más ez a változat, mint az eddigi, jóval komolyabb és komorabb értelmezések, csupán ezért aligha volt szükség rá. Mintegy ezzel összhangban a stáblista közbeni és utáni jeleneteknek sincs semmi értelme vagy jelentősége – azt pedig, hogy mi lesz Superman és a DCU további sorsa, újfent eldönti majd a nagyközönség.