Másnaposok

A történet főszereplői egy maréknyi férfi, akik legjobb barátjuk házasságát indulnak megünnepelni, mégpedig azt két nappal megelőzően, Las Vegasba. A házasodni készülő úriember Doug (Justin Bartha), a partiszervezők pedig Phil (Bradley Cooper), az iskolatanár; Stu (Ed Helms), a fogorvos, aki épp tervezi megkérni szigorú, utasítgató természetű barátnője kezét; és Alan (Zach Galifianakis), Doug jövőbeli sógora, akinek nincs éppen ki mind a négy kereke. A legénybúcsú azonban kicsit keményre sikerül, és a másnap reggeli ébredéskor megannyi furcsaságra eszmél a hármas, a vőlegényt sehol se találva - a megelőző estéből pedig természetesen semmire sem emlékeznek. A felszínen a Másnaposok nem sok jót ígérő filmnek tűnik, nem is éppen eredetinek, mivel valljuk be, ez a téma már lerágott csontnak számít. A "rosszul elsült legénybúcsú" mára mondhatni egy alműfajjá nőtte ki magát a vígjátékokon belül (ott van a klasszikus Tom Hanks-féle Legénybúcsú, vagy a Ronda ügy, Peter Berg rendezésében).



Hála istennek (na meg a forgatókönyvíróknak), a Másnaposok elkerüli a hasonló komédiákban már millió alkalommal elsütött kliséket - a nagyrészüket legalábbis. Kezdjük ott, hogy nem áll be az őrült búcsúztató partit bemutató produkciók végeláthatatlan sorába, hanem átugorja magát az eseményt, és a másnapra koncentrál. Gyakorlatilag erre épít az egész narratíva, úgyhogy ez nem csak egy ügyes húzás, hanem elengedhetetlen is. Ahogyan maguk a szereplők sem emlékeznek egy momentumra sem az esti történésekből, úgy mi nézők sem kapunk még egy pillantásnyi betekintést sem.


A Másnaposok nyitánya és befejezése konvenciózusnak mondható, de a köztes időben elszabadul a pokol. A legtöbb magát vígjátéknak nevező filmmel ellentétben itt nem csak abszolút feleslegesnek, és totálisan randomnak tűnő ostoba dolgok történnek egymás után. Na jó, ostobának ostobák, viszont remekül időzítettek, bravúrosan előadottak, és nem is nyúlnak el a jelenetek hosszan, csak hogy az utolsó béna gaget is kifacsarják belőlük, amit még lehetséges. Az Apatow-filmekkel divatossá vált melegszívűség, érzelmi szál ugyan hiányzik, számomra ez felért egy friss levegővétellel, egyáltalán nem hiányzott az érzelgősség a harsány poénok közé szúrva.

Habár könnyeket garantáltan nem fogunk elmorzsolni a szemünk sarkában, azért a vulgáris poénoknál jóval többről szól a film. A karakterekről túlzás lenne azt állítani, hogy valószerűek, fejlődésen mennek keresztül, vagy hogy háromdimenziósak lennének, de furcsa módon mégis többnek érződnek puszta sztereotip karikatúráknál. A forgatókönyv (Jon Lucas és Scott Moore munkája) valóban törődik figuráival, és nem mellesleg egyenlő módon humoros dialógusokat és jeleneteket is kaptak, senki nem lóg ki a sorból. Nem is igazán lenne ez elképzelhető, hiszen a Másnaposok valami őrült sebességet diktál, majdhogynem minden percre jut egy remek poén. A gyors felvezetést követően, egyből a lényegre térünk: a vőfély trió felébred Las Vegas-i hotelszobájukban, és többek között egy magára hagyott babát és egy élő tigrist találnak maguk mellett, az esztelen detektívesdi, vagyis a hajsza az eltűnt vőlegény után pedig azon nyomban kezdetét veszi. Mint egy kirakóst, úgy kell összerakniuk emlékfoszlányokból építkezve az átmulatott estét, nyom azonban nem sok akad, amin elindulhatnának: mindössze egy kitört fog, kórházi karkötők és egy jegygyűrű, ami Stu ujján leledzik.

Phillips kiváló érzékkel bír, ha felnőtt komédiáról van szó, ugyanakkor sosem megy át filmje mérhetetlenül ízléstelenbe, és még sértőnek sem nevezhető, legalábbis ha nem szuperalacsony tűréshatárral bírunk. A Másnaposok okosan lett megszerkesztve, és nem rendelkezik semmiféle magasztos céllal, vagy akár magvas mondanivalóval, a célkitűzése egyszerű és nagyszerű: nevettetni másfél órán át. Az Amerikában R-besorolást kapott film (vagyis 18 év alattiak nem tekinthetik meg) persze bővelkedik az altesti poénokban, meztelenkedésben, és káromkodásokban, de nem igyekszik a határokat feszegetni, és lepipálni minden ezt megelőző vígjátékot, ahogyan mostanában bevett szokássá vált. A Lucas-Moore írópáros nem próbál álszent módon intellektuálisnak tűnni, hanem inkább azt adják a népnek, amit akarnak, főleg a nyári szezonban: felhőtlen, bűntudatmentes kikapcsolódást.

A Másnaposok mégse lenne feleennyire jó film sem, ha nem lennének elsőrangú színészek benne. A köztük lévő összhang és egyensúly utánozhatatlan, még az is látszik, hogy sokszor improvizatívak a szövegek, és nem előre megírt és betanult sorokat ismételnek. A három főszereplő közti interakció annyira természetesnek, és kicsit sem erőltetettnek tűnik, már-már olyan, mintha forgatókönyv nem is lett volna. Persze volt, csak annyira jól megírt, szubtilis és hihető, hogy észre sem veszi az ember, hogy ezek a szövegek nagyrészt azért szépen, részletesen kigondoltak.


Bradley Cooper a csapat főkanja, a magabiztos alfahím; Ed Helms a neurotikus rinyagép; Zach Galifianakis pedig a szeretnivaló-gyűlölnivaló furcsa, különc tag. A felsoroltak közül valószínűleg Cooper a legismertebb név (Alias, Ünneprontók ünnepe, Nem kellesz eléggé), bár a szerepe szerint nagyarcú nagymenő, mégsem válik idegesítővé, sőt, még kedvelhető is a maga módján. Helms az Office-beli figurájához hasonló módon ütődött ez alkalommal is; Galifianakis pedig ez idáig csak egy bizonyos réteg körében volt népszerű, kis szerepekben láthattuk, de fő foglalkozása szerint amolyan alternatív komikus. Érdemes a munkáinak utánakeresni, összeteszem mindkét kezem, hogy a Másnaposok meghozza neki a megérdemelt áttörést.

Éretlen, kicsit ízléstelen, harsány, emitt-amott még morbid is, de Istenemre mondom, az egyik legjobb másfél óra, amit idén eltölthetünk egy filmszínházban: ez a Másnaposok. A kitűnő főszereplőgárda mellett a mellékszereplők sem okoznak majd csalódást. A nyúlfarknyi szerepben feltűnő Jeffrey Tambor száraz humorát nem lehet nem imádni; Heather Grahamről mindig is tudtuk, hogy van benne komikusi véna; a Mike Tyson-féle cameo pedig agyon lett reklámozva, plakátokon is látható volt és egy előzetesből sem maradt ki, de ennek ellenére zseniális. A kontextusból kirángatva is fetrengve lehetett röhögni az ex-boxoló, jelenleg obskúrus celebritás bizarr és váratlan feltűnésén, a teljes filmet látva azonban még sokkal hatásosabb. Annyi biztos, hogy ezután már soha nem lesz ugyanaz az ártatlan dal Phil Collins klasszikusa, az In the Air Tonight!


A Másnaposokat mindenkinek ajánlom, méghozzá erősen (mindenkinek, aki 18 év feletti persze). Idén nyáron jobb vígjátékot már nem látunk, ezt ki merem jelenteni nyugodt szívvel. Pörgős cselekményű, egy pillanatra sem nyugvó, inventív és nemes egyszerűséggel baromi vicces csavar egy már bevett formulán. Pasifilm, de szerintem mindegyik nem egyformán élvezni fogja. A Másnaposok ugyan nem viszi túlzásba az érzelmi szál kibontását, inkább a térdcsapkodós poénokra koncentrál, de eközben azért itt-ott felvillantja a tényt, hogy van szíve a készítőknek is. Nyomás a mozikba, ennyit tudok mondani zárásként!