Ha nem is túl gyakran, láthattunk már hasonló, az ünnepi hangulatot kifordító alkotásokat, amelyek kifejezetten a felnőttek szórakoztatására készültek. Ezek közül a legismertebb talán a Billy Bob Thornton főszereplésével készült Tapló télapó, melyre sokan valóságos kult moziként tekintenek.

A nem kis termetű és szigorú tekintetű David Harbour (Suicide Squad, Hellboy, Fekete Özvegy) nem kevésbé alkalmas a megszokottól eltérő, kőkemény Mikulás szerepére, hát még ha erőszakot is bőven kell alkalmaznia annak érdekében, hogy végrehajtsa kívánságteljesítő küldetését.

A tökéletesnek tűnő címszereplő, valamint a fantáziadús és immár tapasztalt rendező tehát adott, az előzetes egész biztató – a kérdés már csak az, mit sikerült kihozni magából a kész produkcióból.
A hitevesztett, a fogyasztói társadalomtól és a mai fiatalok telhetetlenségétől megcsömörlött Mikulás (Harbour) már nem igazán élvezi az ajándékok kézbesítését, de kötelességből továbbra is teljesíti eme nem mindig hálás feladatot. Arra azonban ő sincs felkészülve, hogy kommandósként és túszmentőként kelljen helytállnia…

Azt tudni kell, hogy Amerikában nem a Jézuska, hanem a Mikulás hozza a karácsonyi ajándékokat, amelyeket Szenteste éjjelén helyez el a fa alatt, hogy a gyerekek másnap reggel találjanak rájuk.

Amikor azonban a mindenre elszánt „Mr. Scrooge” (John Leguizamo) és zsoldosokból álló fegyveres bandája azt a jómódú családi birtokot szemeli ki célpontjának, ahol telapónk éppen a munkáját próbálja végezni, a helyzet úgy hozza, hogy a Mikulásnak kell megmentenie a karácsonyt és a családtagokat. Még akkor is, ha a família feje, a végletekig pénzéhes és karrierista nagyi, Gertrude (Beverly D’Angelo) majdnem olyan égetnivaló, mint a fogvatartói…
Akik már látták, többen is a Die Hardhoz hasonlították a filmet, tekintettel a karácsonyi túszmentő akciózásra és annak humoros tálalásmódjára. A magam részéről azt kell mondjam, hogy a Vérapó nyomokban talán emlékeztet a Bruce Willis nevével fémjelzett szériára, ám legfeljebb a hullák számában képes felvenni vele a versenyt, vagy akár fölébe kerekedni.

Tény, hogy akadnak valóban vicces jelenetek, például rögtön a film elején, amikor a Mikulás „sorstársával” elmélkedik a szakma nehézségein. Ugyanakkor Wirkola és alkotótársai sokszor túltolták a fekete humort, és emiatt egy-egy momentum sokkal inkább morbiddá vált, mintsem hogy szórakoztató lenne.

Ehhez hozzájárul a többnyire céltalan és súlytalan gyilkolászás ? még ha nem is fröcsög a vér tonnaszámra, azért elég kemény és könyörtelen kivégzéseket láthatunk. Részben ez az oka annak is, hogy a valódi izgalom és feszültség szinte teljességgel hiányzik a cselekményből.
A legnagyobb gond azonban, hogy az egyensúly hiánya általában jellemző az egész produkcióra. A dráma és a komédia, a komolyság és a könnyedség között sokszor nincs átmenet, és amikor ezek nem illeszkednek szervesen egymáshoz, akkor nézőként is nagyon nehéz beleélni magunkat a történetbe.

Ebben az sem segít, hogy a karakterek között jóformán egyetlen igazán szerethető figura sincs, vagy legalább olyan, akivel néhány röpke pillanatnál tovább együtt tudnánk érezni. Általánosságban azt kell mondanom, hogy a szereplők sokkal inkább karikatúrái egy-egy embertípusnak, mintsem hogy hús-vér emberek volnának.

Habár a megcsömörlött Mikulásként az elején jól indító Harbournak akad néhány érzelmes pillanata, ő inkább akkor van elemében, amikor akciózhat, vagy a maga laza könnyedségével szórhatja a poénokat. Sokszor látszik is rajta, hogy a drámai jelenetekkel nem igazán tud mit kezdeni ? persze a forgatókönyvíróknak sem sikerült azokat szerves és hihető módon beilleszteni magába a cselekménybe.
Ha akad is néhány erőtlen kísérlet valamiféle társadalomkritikára, az azon nyomban elsikkad a hiteltelen tálalásmód miatt. Wirkola amúgy szokás szerint számos filmes utalást helyezett el alkotásában, de például attól sem riadt vissza, hogy valamilyen szinten még a skandináv mitológiát is beleszője a történetbe.

Ennek eredményeként egy érdekes, vagy inkább furcsa kulturális egyveleget kapunk, amit szigorúan véve akár katyvasznak is nevezhetnénk. Az látszik, hogy Wirkola rengeteg ötletet dobott bele a narratívába, csak kár, hogy ezek, illetve maga a film nem áll össze egy szerves egésszé. Így ebben a tekintetben többé-kevésbé ugyanaz igaz jelen művére, mint a szintén felemásra sikeredett Boszorkányvadászokra.

Összességében tehát a Vérapóról csak azt mondhatom, hogy nem működik – ahelyett, hogy olyan flottul haladna és klappolna minden, mint az első és eredeti Die Hardban, e mozi sokkal nyögvenyelősebb és izzadtságszagúbb a szórakoztatás terén. S bár minden bizonnyal képes szerezni néhány kellemes pillanatot a műfaj kedvelőinek, általában véve mégis úgy gondolom, a többség számára jó lesz ez majd a tévében is…