Talán a legtöbben egyetértenek velem abban, hogy a Transformers mozik közül eddig az első volt az egyetlen, filmként valamennyire értékelhető darab, az azt követő négy azonban egyre inkább ugyanarra a kaptafára készült, melyben a hagyományos történetmesélési szempontok legfeljebb másodlagos szerepet játszottak. A folytatások sokkal inkább egy-egy hosszúra nyúlt, nem ritkán fárasztó és túlzsúfolt tech demo benyomását keltették, ami a nagyközönség és a kritikusok értékelésein is rendre meglátszott. Egy egyetlen szereplőre koncentráló alkotás azonban eleve más megközelítést igényel, miáltal az alkotóknak lehetőségük nyílt rá, hogy újra életet leheljenek a franchise-ba.

A történet a 2007-ben megjelent, első Transformers mozi eseményei előtt, 1987-ben játszódik, és alapvetően azt mutatja be számunkra, hogyan kerültek a Földre kedvenc élő robotjaink. Miután az Autobotok vesztésre állnak az Álcák ellen Cybertronért folytatott polgárháborúban, Optimus Fővezér bolygónkra küldi hűséges katonáját, hogy derítse fel a terepet csapatai újraszervezéséhez.

Űrdongó érkezését nem minden ember fogadja örömmel, ráadásul a nyomába eredő Álcák elől is menekülnie kell. A beszédkészségét elveszítő, memóriavesztésben szenvedő hősünk végül egy fiatal, éppen a tizennyolcadik születésnapját ünneplő lánynál, Charlie Watsonnál (Hailee Steinfeld) talál menedékre, akinek megtetszik Dongó aktuális álcája, a leharcolt kinézetű VW Bogár gépkocsi.

A helyét kereső kamasz lány és a barátokat kereső robot bimbózó kapcsolata azonban nem sokáig maradhat rejtve: Charlie családjának és szomszédjának kíváncsiskodása mellett egy kormányügynökségi tiszt, Jack Burns (John Cena) és katonái is mindent megtesznek, hogy kézre kerítsék a jövevényt. Ha pedig az Álcák találják meg, és jeleznek a társaiknak, akkor a Föld és az Autobotok jövője is komoly veszélybe kerül…
A cselekmény tehát Űrdongó és Charlie gyakorlatilag egymást felváltó szemszögéből tárul elénk, és mindkettő kellő időt kap ahhoz, hogy kibontakozhasson. Mindketten életük egyik legkomolyabb konfliktusával szembesülnek: a fiatal Autobot amnéziában szenved és nem beszél „emberül”, ráadásul egyedül van egy számára idegen bolygón, a lány pedig, akinek nemrég elhunyt apja volt a mindene, szintén magányos, és csak keresi a helyét a világban.

A fokozatosan építkező, aprólékos narratívának és Hailee Steinfeld játékának köszönhetően hihetően tárulnak elénk a kamaszlét nehézségei, melyekkel akár még idősebb fejjel is együtt tudunk érezni. Az ifjú színésznő miatt már szinte önmagában megéri megnézni a filmet, és nem pusztán azért, mert pasiszemmel nézve nyilvánvalóan vonzza a szemet, hanem mert az alakítása is abszolút meggyőző.

Hailee Steinfeld tehetségét már nyolc esztendővel ezelőtt megcsillogtatta A félszemű karakán Mattie Rossaként, amiért tizennégy évesen Oscar-díjra jelölték. Ráadásul nem csupán színészkedik, hanem énekesnőként is egyre komolyabb sikereket ér el – olyannyira, hogy még a film egyik betétdala (Back to Life) is az ő nevéhez fűződik.

Az Űrdongó Travis Knight rendező elő egészestés játékfilmje, aki ehhez képest meglepően jól teljesít. Christina Hodson forgatókönyve alapján készült alkotása jóval kevésbé túlzsúfolt és agyatlan akciófilm, mint elődei – azon túl, hogy itt követhetők a csatajelenetek, ezúttal valódi történetről beszélhetünk, melyben előtérbe kerültek a karakterek és a jellemábrázolás.

Természetesen az univerzumépítés sem kerül elhanyagolásra, így választ kapunk néhány dologra, ami a Transformers filmekben kérdésként merült fel (vagy esetleg fel sem merült). A Cybertronért folyó harc is elénk tárul, ahol a látványra ugyanúgy nem lehet panaszunk, mint egyébként a produkció egészében.

A cselekmény nagy része ugyanakkor a Földön játszódik, és sokkal bensőségesebb – nyugodtan mondhatjuk, hogy a filmnek van lelke és szerethető, elsősorban Charlie és Dongó, illetve a kettejük kapcsolata miatt.
Tény, hogy a mellékszereplők eléggé elnagyoltak, ahogy lényegében minden az Autobot és „gazdája” körül forog – még John Cena is csupán karizmájának köszönheti, hogy jelenléte bármilyen súllyal bír a filmvásznon, egy amúgy hozzá illő szerepben. A két főszereplő kettőse ugyanakkor annyira jól működik, hogy simán elviszik a sztorit a hátukon.

Előfordulnak ugyan kontinuitásbeli bakik és hasonló problémák, mint például amikor egy robotot leharcolnak vagy megcsonkítanak, ám a következő jelenetben már nyoma sincs sérülésnek, ilyesmi azonban más produkciókkal is megesik. Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy a háttérként szolgáló 80-as évek képesek nosztalgiát ébreszteni azokban, akik megélték őket, miáltal az Űrdongó nem csak a fiatalok számára élvezhető.
További pozitívum, hogy a humor nem olyan primitív és idegesítő, mint általában az eddigi Transformers mozikban. Az alapvetően abszurd felállásból következően persze adódnak butácska poénok és fura szituációk, ezek azonban a megbocsátható határon belül maradnak.

Összességében tehát egy jó kis eredettörténetet kapunk, ami kellőképpen szórakoztató tud lenni egyszerre akár több korosztály számára. Amiért viszont alapvetően ajánlott a megtekintése, az nem más, mint hogy az Űrdongó képes érzelmeket kiváltani az emberből, amelyek ráadásul erősen pozitívak – szöges ellentétben elődei többségével vagy például a nemrég bemutatott új Robin Hooddal, ami inkább a történetmesélés antitéziseként volt jellemezhető.