Ettől még lehetett volna akár ugyanolyan ütős a folytatás, mint amilyen az első rész volt – pláne mivel már az sem járt annyira közel a tökéletességhez, de egy egész emlékezetes zúzdának bőven megfelelt. A Lázadás nem kevésbé látványos ugyan, ám a sztori és a karakterek terén sajnos még elődjénél is vékonyabbra sikeredett, és annak stílusát is jobbára hiába próbálja utánozni.

A tíz éve a hasadék lezárása során hősi halált halt Stacker Pentecost után a következő generáció is kénytelen felvenni a küzdelmet a tengerfenék felől támadó óriás szörnyekkel, mivel tudják, a veszély még nem múlt el. Pentecost egykor ígéretes fia, Jake (John Boyega) azonban inkább a leselejtezett jaegerek alkatrészeinek lenyúlásával és eladásával tengeti napjait.

Egészen addig, míg egy nap összetalálkozik a tizenöt éves kora ellenére lelkes jaeger-építő lánnyal, Amara Namanival (Cailee Spaeny), aki szintén ragaszkodik illegálisnak minősülő tevékenysége folytatásához. Miután mindkettejüket nyakon csípik, az immár magas rangú pozíciót betöltő Mako Mori (Rinko Kikuchi), Jake fogadott testvére elintézi, hogy a börtön helyett inkább csatlakozzanak a csendes-óceáni védelmi programhoz.

Dicstelen hősünk tehát újra a jaeger-pilóták kötelékében találja magát, szemtől szemben egykori társával, Nate Lamberttel (Scott Eastwood), akivel annak idején jól összerúgták a port. Hamarosan azonban kénytelenek félretenni minden személyes sérelmüket, mivel az idegen betolakodók egy alantas húzás révén újfent bolygónkra zúdítják pusztító erejüket…
Mint a fentiek alapján sejthető, sok meglepetéssel nem szolgál a folytatás, pedig a háború utáni világ bemutatása még egész jóra, ha nem is túl reálisra sikeredett. Ám a felvezetést követően az egész kezd egyre laposabb és unalmasabb lenni, a karakterépítésbe fektetett idő és energia ellenére.

Az alkotók láthatóan megpróbálták replikálni az előző rész kissé filozofikus narratíváját, de sajnos minimális sikerrel tették, aminek kevés eredetiség és sok klisé lett a vége. Ahhoz képest pedig, amennyire komolyan lehet venni, a film túlságosan is komolyan veszi magát, ami nem igazán áll jól neki.

A lóláb már ott kilóg, hogy egy tizenöt éves gyerek harcol a szörnyek ellen, de ezúttal a Charlie Day által alakított Dr. Newton Geisler karaktere is egy rossz viccé degradálódott. Ráadásul az egy dolog, hogy a humor sokszor nincs a topon, ám többnyire a párbeszédek színvonala sem szárnyal éppen.
A cselekmény a játékidő előrehaladtával egyre kínosabb, tele van butaságokkal és következetlenségekkel, és a narratíva úgy általában nem mondható túl intelligensnek. Az még hagyján, hogy a jaegerek több épületet lezúznak a városokban, mint a kaijuk, de a végére az egész majdhogynem olyan szintre süllyed, hogy már-már a Transformers mozikkal vetekszik.

Ha csak a látványt nézzük, a zúzás alapvetően rendben van, bár önmagában a 3D sem nyújt emlékezetes élményt. A Lázadás azonban lényegében semmi érdemlegeset nem tud hozzátenni az első részhez, inkább a „nagyobb mindig jobb” elvét követi, csupán azért, hogy újfent rácáfoljon arra.

A legnagyobb pozitívum, hogy ezúttal legalább az összecsapások nagy része követhető, köszönhetően annak, hogy ezen jelenetek az első résszel szemben itt többnyire nappal játszódnak. Ugyanakkor az elnyújtott akciók egy idő után erősen tobzódnak a technológiai erőfitogtatásban, újabb fájó jeleként annak, hogy DeKnight és alkotótársai e téren is tipikus iparosmunkát végeztek.
A kreativitás hiányát elkendőzendő azért a producerek találtak egy-két jól hangzó húzónevet a főbb szerepekre, miután az első rész protagonistája, a Becket-et alakító Charlie Hunnam pusztán azon prózai oknál fogva nem tért vissza, hogy nem tudta összeegyeztetni egyéb filmekben való részvételét a forgatás idejével. Azt ugyan John Boyega-ról és Scott Eastwoodról sem lehet elmondani, hogy rosszul játszanának, a Tűzgyűrű: Lázadásban látható karaktereik azonban nem is igazán követelnek sokat tőlük.

Noha Boyega-nak tavaly átmenetileg sikerült kiszakadnia az akcióhős skatulyájából a Detroit című, igen kedvező értékeléseket besöprő dráma főszereplőjeként, az ifjú színésznek láthatóan még mindig meg kell küzdenie azért, hogy szerepeiben megtalálja a sokoldalúbb kibontakozás lehetőségét. Ami pedig a híres apja fiatalkori énjére megtévesztésig hasonlító Eastwoodot illeti, az ilyen és hasonló (lásd Halálos iramban) produkciók az ő ázsióját sem fogják tudni olyan magasra emelni.
Mindent összevetve a Lázadás egy igencsak látványos, ám alapvetően üres blockbuster, mely magán viseli a felesleges folytatások legtöbb kézjegyét. Aki persze nem vágyik többre, az valószínűleg nem veszíthet sokat, ha beül rá a moziba, lévén a szódával, illetve popcornnal egyszer elmegy kategóriába még belefér a film. De ha a franchise a jelenlegi trendet követi, akkor a következő, már betervezett rész címe akár Pacific Rim: The Last (De)Knight is lehet…