A történet kiindulópontja lényegét tekintve teljesen ugyanaz, mint az 1997-es első részé: adott néhány – jelen esetben öt – barát, akik már a középiskola óta jól ismerik egymást, és éppen július 4-ét ünneplik az észak-karolinai Southport kikötővárosában. Hirtelen ötlettől vezérelve kocsikázni indulnak a tengerparton, ám miközben kissé kapatosan csodálják az éppen zajló tűzijátékot, egy veszélyes útszakaszon halálos balesetet okoznak.

A kétségbeesett társaság tagjainak fogalmuk sincs, mi lenne ebben a helyzetben a jó megoldás, de annak érdekében, hogy megússzák a dolgot, végül megállapodnak, hogy senkinek sem mondják el az aznap este történteket. Az eltussolásban segítségükre van Teddy Spencer (Tyriq Withers) gazdag és befolyásos apukája, Grant (Billy Campbell), sőt még a helyi rendőrség is, akik a világért sem szeretnék elijeszteni a turistákat.

Egy évvel később azonban a házasodni készülő Danica (Madelyn Cline) üdvözlőkártyát kap egy ismeretlentől, melyen az áll: „Tudom, mit tettél tavaly nyáron”. Ezt követően hamar elszabadul a pokol, amikor egy fekete halászruhás alak elkezd vadászni rájuk. Miután az ügybe bevonják az évtizedekkel korábbi véres mészárlás túlélőit, Julie Jamest (Jennifer Love Hewitt) és Ray Bronsont (Freddie Prinze Jr.) is, többé már nemigen lehet a szőnyeg alá söpörni a városban történteket…

A Tudom, mit tettél tavaly nyáron koncepciója alapján ugyanabba a kategóriába sorolható a horrorfilmeken belül, mint a Végső állomás és társai, melyekben a szereplőket üldözi (és sokszor utol is éri) a halál, az általuk elkövetett bűn vagy valamilyen szerencsétlenség miatt. Mivel világszerte sokan hisznek a karmában, a sorsban vagy ilyen-olyan babonákban, egy effajta történettel viszonylag könnyen elérhető a nézők kételkedésének felfüggesztése, ami a hasonló horrorok egyik fő eszköze.

Egyáltalán nem mindegy ugyanakkor, mennyire reális, hiteltelen vagy éppen elcsépelt módon prezentáljuk a cselekményt, mivel az nagyban befolyásolja a látottak befogadhatóságát. Ez esetben annak ellenére, hogy a felvezetés meglehetősen közhelyes, a kialakult szituációt még el is hisszük valamelyest, a következményektől tartó, kétségbeesett fiatalokkal és a város imázsát féltő befektetővel és hatóságokkal együtt.

Később azonban egyre nehezebben lehet komolyan venni a narratívát, amikor beindulnak a reflektálások a korábbi hasonló eseményekre, és a régi szereplők is feltűnnek, hogy segítsenek. Innentől kezdve ugyanis a cselekmény a nosztalgikus évődés és az akadozó magyarázatkeresés csapdájába esik, miközben időről időre egy-egy olcsó ijesztgetéssel vagy brutálisan erőszakos jelenettel próbál hatni ránk.

A Tudom, mit tettél tavaly nyáron sajnos tipikusan az a film, amiben majdhogynem teljesen mindegy, ki kit öl meg, és miért, mivel az alkotók túlságosan nagy hangsúlyt fektettek a történet fordulataira annak megalapozása helyett. Ez már csak azért is így van, mert – talán egy-két kivételtől eltekintve – nem igazán tudunk aggódni a szereplők életéért, mivel nem sok komplett vagy szimpatikus figura akad közöttük.

A produkció sokkal inkább amolyan elcseszett emberek gyülekezetének érzetét kelti, melyben többségükben gazdag és elkényeztetett kölykök a főszereplők. A nem ritkán ízléstelen öltözködés, viselkedés és humor pedig inkább abba az irányba tereli a nézőt, hogy a társaság tagjai megérdemlik, amit kapnak, bárki üldözi is őket bármilyen konkrét okból kifolyólag.

A súlytalan fordulatokhoz a felemás karakterépítés mellett az erőltetetett magyarázatok is nagyban hozzájárulnak. Az látszik, hogy az alkotók igyekeztek valamilyen szinten alátámasztani a látottakat, miközben tovább szövik a franchise mitológiáját, de ez igencsak döcögősen sikerült nekik.

Az önismétlés elkerülése végett egy némileg modernizált sztorival álltak elő, melyben immár a közösségi médiának az emberekre gyakorolt hatása is előtérbe kerül. Az egyik szereplőt, aki tisztában van a korábban történtekkel és a weben dokumentálja is az eseményeket, kifejezetten ennek érdekében hozták be a történetbe. Tyler (Gabriette Brechtel) azonban szintén nagyon felemás karakter lett, és legfeljebb minimális súllyal bír a filmben.

És lényegében éppen ez a gond a produkció egészével, lévén nincs igazán saját karaktere, és túlságosan is az eredeti két részre igyekszik támaszkodni. Összességében úgy jellemezhetnénk, hogy az új Tudom, mit tettél tavaly nyáron egy nosztalgiaút némi csavarral – igazából minimális újdonsággal szolgál, miközben néha annyira önellentmondóan szájbarágós, hogy még el is hangzik a filmben, hogy a nosztalgia mennyire túlértékelt.

A régi arcok szereplése úgyszintén eléggé felemásra sikeredett – olyan is akad, akit és ahogyan beletettek a filmbe, az legfeljebb egy rosszul elsült poénnak tekinthető. S bár a narratíva a játékidő múltával egyre komolyabban veszi magát, mi nézők nem tudjuk igazán komolyan venni. A tanulság újfent csak annyi, hogy nem minden horror sorozat érdemes a folytatásra…