Mit is lehetne elmondani a Toy Story első és második részéről, amit ne mondtak volna már el mások korábban, és ne tudna már mindenki? Gyakorlatilag semmit. Aki nem látta még ezt a két alapművet, az vagy nagyon-nagyon fiatal (de akkor annyira, hogy még ezt a cikket sem olvashatja), vagy egyszerűen barlangban élt az utóbbi 15 évben. Az első Toy Story 1995-ben forradalmasította az animációs filmek világát, igazi mérföldkő volt, mely kitörölhetetlenül nyomot hagyott a filmtörténeti könyvekben, míg a második epizód 1999-ben szimplán csak a valaha készült egyik legjobb folytatás volt, minden elképzelhető szinten rálicitált az előzményre, a látvány, a humor, a cselekmény mind oly bravúros kivitelezésben került tálalásra, hogy azt bármelyik élőszereplős mozifilm megirigyelhette. Azóta azonban sok víz folyt le a Dunán, és nem csak a Toy Story-filmeket gyártó Pixar stúdió, de az egész animációs színtér vitathatatlanul sokat alakult, fejlődött jobb, néha rosszabb irányba, és egy egészen új közönség is felcseperedett – azok, akik számára már nem újdonság egy számítógépes animációval készült film, és nap, mint nap ki vannak téve olyan impulzusoknak, melyek 10-15 éve még lenyűgözték az embereket. A Disney nyomdokait követő stúdiók belépésével a 3D-s animációs filmgyártás gigászi üzletté nőtte ki magát, és bár születtek elsőrangú produkciók, elkerülhetetlenül gyengébb minőségű próbálkozások is készültek, a műfaj felhígult, a Toy Story 1-2 karakter- és sztoriközpontú megközelítése pedig sokszor csak hőn áhított, de be nem teljesülő vágy maradt.

A Toy Story 3 tulajdonképpen nem sok mindennel tudja igazolni létét; míg a Toy Story 2 a karakterekre helyezte a hangsúlyt (tovább mélyítette a főszereplők személyiségét, a mellékszereplők jobban előtérbe kerültek, ráadásul több új karaktert is bevezetett, és közben valós érzelmek közvetítésére is képes volt, mindezt fröccsöntött műanyag figurák segítségével), addig ez a film már nem sokkal több egy hihetetlenül látványos, akciódús és vicces demonstrácós anyagnál. A korszak igényeinek megfelelően minden túlpörgetett, túlfényezett, túl sok.
Ettől még kivetnivalót persze ugyanolyan nehezen találhatunk a harmadik részben, ahogy az előző két filmben, csak a lélek veszett kicsit oda, és a kelleténél ezúttal picit talán többet áldoztak a készítők a vizualitás oltárán. Lee Unkrich, az első Toy Story vágója, valamint a Toy Story 2, a Szörny Rt. és a Némó nyomában társrendezője, ez alkalommal átvette a stafétabotot John Lasseter kezéből, és megkapta a direktori széket. A forgatókönyvet Unkrich, Lasseter, illetve Andrew Stanton (WALL-E) közösen összehozott történetéből A család kicsi kincsével Oscar-díjat nyerő Michael Arndt írta meg.

Ha alaposabban átgondoljuk, a Toy Story 3 lényegében arról szól, hogyan képesek a játékok feldolgozni, hogy gazdájuk egyszer elkerülhetetlenül kinövi őket. Ez az előző rész fő témájának továbbvitele (emlékezzünk csak vissza Jessie megindító dalára), de sajnos nem túl tökéletes csomagolásban. Woody-n kívül ugyanis mindenki igen könnyen kész elfogadni, hogy otthagyja Andy-t és ezentúl vadidegen kisgyerekek játsszanak velük. Woody gondolkodása és érvei nem éppen nevezhetőek gondosan felépítettnek: igyekszik meggyőzni a többieket, hogy szökjenek meg a Napsugár Óvodából, hogy visszamehessenek Andy-ék padlására, a nagy terv pedig, hogy a szemeteszsákban csücsülve majd ott várni fogják őt, mikor újra szüksége lesz rájuk. A cowboybábu (aki eddig teljesen racionális, megfontolt és realista volt) képzelgései még Buzz első részbeli illúzióinál is légbőlkapottabbak. És ha nem sikerül kellőképpen magával ragadó, érdekes és – egy Toy Story filmhez mérten – hihető történetet összeeszkábálni, akkor mi marad? Az itt-ott kikandikáló lyukak betömése sok-sok színes-szagos látványelemmel, és persze a rutinszerű poénok elsütése – amivel amúgy nincs is akkora baj. Miért érzem úgy, hogy amint leírok a Toy Story 3 gyengeségei közül egy újabbat, egyből meg is védem a filmet, mondván sokkal rosszabb is lehetne?

Valószínűleg mert így is gondolom, na meg persze mert meg is akarom védeni a Toy Story 3-at, mivel túl szép, ezüstösen csillogó, nosztalgikus emlékek kötődnek az előző két részhez. Ráadásul az év eleji újramegjelenések alkalmával meg is csodálhattuk ismét mindkét filmet, teljes szélesvásznú, felújított háromdimenziós pompájukban, és konstatálhattuk, hogy még mindig ugyanolyan jól megállják a helyüket, mint régen. Ezért akarjuk annyira védeni a harmadik részt, még ha nincs is olyan jó, mint az előző két film – egyszerűen nem akarjuk, hogy rosszabb legyen, ezért engedékenyebbek vagyunk vele, és elnézzük neki a kisebb botlásokat. A Pixar, valljuk be, majdhogynem megugorhatatlan lécet emelt saját maga elé korábbi munkáival, de magától értetődően legfőképpen a Toy Story 2-vel, ami olyan folytatás volt, mely képes volt javítani az előd minden aspektusán. Michael Arndt forgatókönyve célként nem a második rész felülmúlását tűzte ki maga elé, inkább nevezhető egy best-of összeállításnak, mindazokat a tulajdonságokat magába gyűjti, amelyek az előző két részt felejthetetlenné és kiemelkedővé tették. Emellett kicsit a versenytársaktól, legfőképpen a DreamWorks-től, is lopott, mivel írása inkább a könnyed, ironikus és geg-központú helyzetkomikumra hegyeződik ki, semmint a már megszokott szívmelengető szentimentalitásra. Ha belegondolunk érdekes felcserélődés történt, hiszen a DreamWorks alig három hónapja aratott nagy sikert a minden eddiginél Pixarosabb ízű Így neveld a sárkányodat-tal.

Látványilag a Toy Story 3 lenyűgöző – ami magától is értetődik, ha a Pixar eddigi rezüméjén végigtekintünk. A legcsodálatosabb, hogy sikerült a készítőknek úgy feljavítani, a kor elvárásainak megfelelő szintre hozni az animáció minőségét, hogy közben szinte semmi sem veszett el az eredeti, 15 évvel ezelőtti koncepció bájából és varázsából. Az emberek láthatóan sokkal kidolgozottabbak, ahhoz képest, amilyenek az előző két részben voltak, könnyen észrevehető a fejlődés az egyik kislányon, Bonnie-n, aki Woody-t haza is viszi magával – ahol megismerkedhetünk két imádnivaló új játékkal, a shakespeari modorú sündisznóval, Tüsi úrral, és a szétszórt triceratopsszal, Trixie-vel.
Utóbbi ideális párnak bizonyul Rex számára, sokkal inkább, mint Barbie számára a sármos külsejű Ken, aki több gyanús jelét is mutatja annak, hogy a másik csapatban játszik. Gondolom világos a célzás – elég csak a figura tiritarka öltözetére nézni vagy feminim hanghordozását meghallani, és rögtön evidensnek tűnik a feltételezés. Persze a Toy Story 3 messzire hajlandó elmenni, csak hogy nevetéseket csaljon ki a közönségéből: még a Lasseter által sajátkezűleg megalkotott, az abszurd határán ügyesen lavírozó kis világ iránt korábban mutatott tiszteletet is feláldozza, ha kell. Csattanókhoz időzített vágások, popszámokra koreografált montázsok és céltalan hülyülés.

A WC humort szívesen nélkülözni tudtam volna, de azért a poénok nagy része intelligens és egyértelműen működik – mondjuk az, mikor Buzz-t újraindítják, és véletlenül spanyol nyelvűre állítódik be. Mégis, ahogy az minden Pixar filmre igaz volt eddig, a Toy Story 3 is akkor a legjobb, mikor komolyabban veszi magát. Az utolsó negyedóra – onnantól kezdve, hogy a játékok egy szemétdombra kerülnek egészen a szemekből garantáltan könnyeket kicsaló fináléig – minden pénzt, és szimpátiát, gyerekkori érzelmet és nosztalgikus emléket, melyeket 15 év alatt a sorozatba fektettünk, megér. Egyedül az a kérdés vetődhet fel, hogy miért ne érkezhetett volna ez a tizenöt percnyi csoda sokkal korábban, mondjuk a film kezdetekor, és így a sok köztes, kétségtelenül szórakoztató, de rendkívül céltalan jelenet helyett egy komolyabb téma kerülhetett volna feldolgozásra: az, hogy hogyan bírkóznak meg a kinti, elhagyatott élettel főszereplőink. A Toy Story 3 az akció, látványosság és humor terén sikeresen túlhaladja (mennyiségi szempontból legalábbis mindenképpen) az előző részeket, de nem tudja ezen jeleneteket oly könnyedén igazolni épkézláb történettel is, mint az első és második film. A háromdimenziós vetítéssel nincs sok probléma, a szokásos elmosódottságon kívül, na meg azon, hogy olyan, mint ha csak a készítési folyamat végén, utólag varrtak volna a filmhez 3D-s hacukát; több olyan hosszan tartó jelenet is van, ahol semmi hasznát nem vesszük az eggyel több dimenziónak.
Kereshetjük a kákán a csomót, de végül is mi végett? A tény az, hogy minden kis apró, bolhányi nagyságú hibája ellenére is, a Toy Story 3 bámulatos moziélményt nyújt. Nincs annyira eredeti, mint az első rész, és annyira tökéletesen megszerkesztett sem, mint a második, de méltó folytatása (lezárása?) mindkettőnek. A 3D-s vetítés csak hab a tortán, mert a Toy Story 3 ugyanolyan élvezetes hagyományos moziban megnézve is. Lee Unkrich filmje egy színes műfajkavalkád, dráma, vígjáték, akcióm kaland, thriller és krimi egybeöntve, olyan formában prezentálva, amit mindenki, 3 éves kortól 99 éves korig egyformán élvezhet.